„Én vidoran haldoklom…”[1]

–a saját halál Petri György lírájában–

A kevéssé változó, inkább csak bizonyos elemeiben visszafogottan módosuló Petri-költészet[2] (amelyet 1998-as monográfiájában Keresztury Tibor – még a lezáratlan életmű perspektívájából –„végpontok hálózataként” vél egészében leírhatónak, és később a végső fejleményeket is e vélemény fenntartása mellett közelíti meg[3]) utolsó szakaszában olyan teljesítményt hagyott hátra (itt elsősorban az Amíg lehetre és az azt követő publikációkra gondolhatunk), amely, mintegy összegzésként magában foglalja a pálya addigi „vívmányait”, miközben, a folytathatatlanság, a „nincs tovább” jeleit elhelyezve a műveken,  látványosan föl is számolja azokat.[4]

A Petri-pálya utolsó periódusának megítélése közel sem egyértelmű. A vélemények igen eltérőek a „végstádium” darabjait illetően. Például Márton László megállapítása szerint Petri a pályájának utolsó évtizedében „a testi-lelki gyarlóságot oly módon emelte témává, hogy az egyszersmind a forma gyarlósága is legyen. Önmaga leépülését megverselvén, szántszándékkal előidézte versbeszédének leépülését is. […] A versbeszéd leépülése mindenekelőtt súlyosbodó eklekticizmust jelent. Utolsó kötetében, az Amíg lehetben […] már nem dominál semmi. […] amorf szöveghalmazt alkot…”[5] Várady Szabolcs pedig egyszerűen törmeléknek nevezi az utolsó kötet anyagát.[6]

Ugyanakkor a Petri-összkiadás utolsó kötetét recenzeálva, az akkor nyolc éve lezárt pálya megfontolandó értékeléseként Károlyi Csaba hovatovább odáig jutott, hogy az életmű egyetlen maradandó pontjának vélje a pályavégi, halált tematizáló verseket.[7]

Ha azonban ez utóbbi megállapítást mindjárt nem is akarjuk elfogadni, az – úgy véljük – kétségtelennek tűnik, hogy például az „amíg lehet” motívuma több helyen is feltűnik a kötetben. Ez a kohéziós foglalat olyan láncszemeket tartalmaz, mint a Ki nékem álmaimban sorainak (: „nekünk már ősz van, lettünk vének. / már csak egy a fontos: az ének. / Vár ránk díszsírhely, ravatal, / de addig zengjen még a dal”[8]) összecsengése az Amíg lehet című vers soraival („de addig itt a kocsma és az ágy, / addig legyen tivornya, buja vágy, amíg lehet”[9]), és az A végén című verssel („játszom / az életemmel, amíg lehet, amíg kell”[10]).

A kötet még legalább egy aspektusból mindenképpen tudatos: az életmű lezárásának készült. És: nem akármilyen hangsúlyokkal: semmi exegi monumentum aere perennius öntudatosság,  sőt, ami azt illeti, inkább, mintha ennek megcsúfolását fedeznénk fel „A nagy mű immár végképp elmarad” kötetindító kijelentésében.[11] Ez a felütés túl az önkritikán – amely legalábbis furcsa egy már életében kanonizált (iskolai oktatásba beemelt) szerzőtől[12] – egyfajta józan számvetést és némi sztoikus belenyugvást sejtet. Bár Petritől korábban sem volt teljesen idegen az önmagában való kétkedés – inkább szerény, szemérmes, mint álszerény – gesztusa[13]: „valaha verset írni is tudtam. / Mindenesetre: mondták.[14] (Ötven felé).

Petri a halál felé közeledvén felismerte e biografikus tényben rejlő poétikai lehetőségeket.[15] Megalapozatlan lenne ugyanakkor azt állítani, hogy a „halállíra” művelését Petri e kötetben kezdte volna. Például a Sárban szereplő Elégia és értekezés című vers ezen sorai az Amíg lehetből sem lógnának ki: „Szeretnék zsugorodni mostanában. / Jobb, ha az ember aktívan csinálja, / ami amúgyis történik vele. / A halálvágy a kompromisszumkészség szinonimája. / Csökkenni önmagában véve se rossz: / az ember elfér / baby-kenguruban, sportszatyorban, urnában.[16] A haláltéma megjelenése tehát nem a biografikus tények hatásának köszönhető, hanem a Petri-lírában eredendően jelen lévő versszerző attitűd fejlődési folyamatának következménye, illetve annak kulminációs pontja. Korábban ez a „halállíra” egy, a jövőre értett életrajzi posszibilitást feltételezve jött létre, az utolsó kötetben viszont már a bizonyosság tudatával. Tehát előbb volt „kész” az intonációs keret, amely később telítődött tényszerű tartalommal. Petri adott formába, beszédmódba ülteti a megváltozott élethelyzete következtében átélt tapasztalatokat.

Ugyanakkor, az ily módon „fellelt” haláltéma túlsúlyba kerülve a politikai líra 1989 után felismert folytathatatlansága miatt fellépő tematikus hiátust is betölti[17], noha az Amíg lehet című kötetben a „halállíra” (Keresztury Tibor) meghatározó jelenléte mellett a politika is feltűnik: Októberi capriccio, 1956, Szerbia stb. Ám ezek a közéleti-politikai reflexiók is deklaráltan az „öreg költő” kedvtelve mímelt aspektusából szólalnak meg: „…Na jó, persze, / »gazdasági síkon«, meg Euro-izék / sat., sat. / Előttem már a méretlen idő. / A „csak” az »úgysem«. / A sehogy. Szétrohadt akasztófák. Tájkép. / Nem fordítom meg többé a homokórát.” (Októberi capriccio).

Az ilyen szöveghelyek a világból kikopottság, az öreges értetlenség („Euro-izék”) – egyébként kissé erőltetetten hangsúlyozott – pózát igyekeznek hitelesíteni. Így, szinte az első verstől kezdve az utolsóig, mindegyikben megtalálható a búcsú egy-egy, helyenként igen finom, ám legtöbbször mégis kifejezetten explicit gesztusa – az iménti példa e szempontból kitűnő illusztráció.

Feltűnő továbbá, hogy az Amíg lehet kötet címadó verse ugyanazt az attitűdöt fogalmazza meg, amit már az 1996-os összegyűjtött versek[18] függelékeként, Vagyok, mit érdekelne cím alatt megjelenő új versek címadó, utolsó verse: „mikor nem írok verset: nem vagyok. / […]  A versen kívül nincsen életem: / a vers vagyok.” (Vagyok mit érdekelne). Petri tehát a léthelyzetében bekövetkezett gyökeres változás ellenére, azt szervesen beillesztve a korábbi poétikai folyamatba és a verseiben kibontakozó „Petri-legendába”,  hajszálpontosan ugyanott folytatja az Amíg lehettel, ahol a Sárban elhagyta. A léthelyzet igen, de a megszokott „posztúra” nem változik. (A „posztúra” kifejezést Angyalosi Gergely honosította meg Petri György kapcsán, azon szubsztanciális konzisztencia jelölésére, amely a költőre jellemző.[19]) Ez a szerves költői folyamatosság, mint a tudatosság legkézenfekvőbb bizonyítéka, cáfolja azokat az öregedő Petrire vonatkozó jellemzéseket, amelyek az ekkor született verseknek az életműbeli előzményekhez való vélt illeszthetetlenségében (illetve az egyes versek kidolgozatlanságában, alkalmiságában, töredékességében) lelik meg alapvető kritikus fogásukat. És valóban: létezik ezeknek a verseknek olyan bírálata, amely a szövegek elemzését hanyagolva, az öreg, beteg költő bocsánatos ballépésének tekinti az Amíg lehet verseit, vagy legalábbis egy részüket.[20]

Az itt részletesebben elemzett Halálomba belebotlok című vers beleilleszthető abba a poétikai folyamatba amelyet a szakirodalom a „hiba poétikája”-ként ismer. Ez a második Petri-kötettől jellemző, ám csak az öregedő költőnél teljesedik ki: „Ha a verseim kelyhek (miért ne épp) / parányi repedést – anyaghiba – mindeniken találsz.” (Egy versküldemény mellé[21]) „ Ám ez nem baj: a szépség forrása – a hiba.”(Mosoly[22])

Ezek a hibák, „botlások”, funkcióval bíró formaelemek. A roncsolt verstest a verstémát illusztrálja. A „hibák” rendszerint a versek meghatározó elemeit villantják fel, árulják el, vagy válnak maguk is meghatározó elemmé, például oly módon, mint a Szerbia című versben, ahol a szöveg tördelése túlmutat a ritmikai, szótagszámbeli kényszerűségen:

a szétbombázott vasútállo

másra egy lélek se…[23]

A Petri versek költőietlensége, prózaisága egyébként a szakirodalom olyan közhelye amelyet nem árt némi fenntartással kezelnünk. Úgy tűnik ugyanis, hogy amellett a valóban erős tendencia mellett, amely a vers, illetőleg a hagyományosan verset „verssé tevő” jelenségek kiforgatásában, elferdítésében, elhagyásában leli örömét, egy markáns zeneiség is jelen van. Például az első kötet költeményei – noha szinte kivétel nélkül szabadversek – zeneileg megmunkáltak, és egy rafinált, „lappangó” dallamstruktúrába rendezettek. Erre rímel Petri egyik nyilatkozata: „Engem valamiképp mindig a tradíció megújítása érdekelt. Ha én valamihez kapcsolódom (és szerintem ahhoz erősen), akkor az nem más, mint az öreg Babits, ahogy kezdi a klasszikus formákat meglazítani, és megdöccenteni a verset”[24]

Hasonlóról beszél – és ezzel tulajdonképpeni témánkhoz közelít bennünket – Illyés Gyula is egyik esszéjében, melyből most kissé hosszabban idézünk:

„A fiatal Babits igazán mesteri kezelője volt mindannak, amivel az olvasó a formaművészt fölruházza. Élete második felében akadozik, botlik, dadog. Mért nem használja, amit a kisujjából kirázhat? Mert – nem ismételhetjük elégszer – a költő a verset a szívével, az egész testével írja. Amíg a csengés-bongás a szívben van, tessék, jöjjön, elragad. De amikor a szívben már őszi ágrecsegés van? Értjük, nyilván.

Hadd mondom el mégis erre a klasszikus, a számomra ma is megborzongató példát.

Babits is, Kosztolányi is rákban halt meg, évekig tartó, iszonyatos, megalázó szenvedés után. Erről mindketten írtak verset. Kosztolányiénak címe: Száz sor a testi szenvedésről. Ez száz remekül lejtő, mesteri rímekkel esengő olyan sor, melyekből csak úgy árad a frissesség, a még mutatványra is képes erő. Babits versének a címe: Beteg klapancia. Ennek a sorai botlanak, dülöngélnek, úgy ejtik a lépést, mint a gyerekek, oly kezdetlegesen, oly klapanciaszerűen. Az elsőben tán több az elszánt szembenézés, a fölény, vagy – annak hősi fitogtatása. A fájdalmat hitelesebben a második fejezi ki. Kifejezve egyben azt az igazságot, hogy a forma mestere nem az, aki a „formaművészet” minden fogását bármikor alkalmazza. Az, aki a kifejezendő tárgyhoz csalhatatlanul megleli a megfelelő formát. Vagyis szükséges esetben magáról a formaművészetről is le tud mondani.” (kiem.:K.Cs.)[25]

A „hiba-poétika” a fentiek analógiájára Petri halálközeli verseiben is erőteljes hangsúlyt kap. Értjük, nyilván. Természetesen vitatkozhatunk Illyés azon kijelentésével, hogy Kosztolányi Száz sor a testi szenvedésről című verse „száz remekül lejtő, mesteri rímekkel esengő olyan sor, melyekből csak úgy árad a frissesség, a még mutatványra is képes erő.” Érzésünk szerint ugyanis e vers olyannyira „mesteri”, hogy szinte már giccses; ugyanakkor a fájdalommal és a halállal folytatott csúfolódó játéknak is tűnhet.

Hogy a párhuzamot maga és Babits valamint Kosztolányi között Petri is érezte, arról több szöveghely is árulkodik. Például a Kis elégia című vers: „Kedves Mihály és Dezső, egy részét már tudom / annak amit ti / tudtatok, elindultam a ti utatokon, / elkezdtelek titeket óvatosan követni. / S nem is vacog a fogam, legalábbis nem nagyon.”[26]

A Halálomba belebotlok című költemény – amely az Amíg lehet kötet formailag egyik legkötöttebb verse, sőt, az egész életműhöz mérve is szokatlan fegyelmű – mind tematikáját, mind pedig formai megjelenését tekintve párhuzamba állítható az említett Kosztolányi verssel, a Száz sor a testi szenvedésről cíművel. A két költő betegsége egyébként azonos nemű volt: Kosztolányi szájnyálkahártya-, Petri gégerákban halt meg. Tarján Tamás a Petri-verset a kései Arany Jánoshoz vezeti vissza (Sziveri János hangsúlyosabb hatásának felismerése mellett), amellyel magunk is egyetérthetünk, ám a Kosztolányi-párhuzamot e vers esetében áttetszőbbnek véljük.[27]

A biografikus párhuzam is sarkallhatta Petrit, hogy megalkossa a maga 72 sorát (a vers 18 strófa) a testi szenvedésről, a betegségtől gyötört test harcáról. A játékos forma és a naturalisztikusan ábrázolt téma oximoronja a két költőnél hasonlóan hétköznapi, közhelyes konklúzióval jár: a halál a szenvedéstől való szabadulást jelenti: „Halál-hívó / vérem gagyog” (Kosztolányi); „bizony már csak / egyet gondol // bárha végre / odalenne / és fekünne / odalenn e” (Petri).

Petri is végigviszi a négysoros, soronként négy szótagú, félrímes strófákat, amelyek Kosztolányinál határozottabban jambikus lejtésűek, Petrinél viszont, mintha az ütemhangsúly lenne jobban érzékelhető. (Tekintsünk most el attól a Tarján Tamás által javasolt lehetőségtől, hogy a sorokat kettesével összevonva páros rímű felező nyolcasokat kapnánk.[28])

A játékosságot egyéb nyelvi, poétikai, retorikai eszközök is biztosítják, csakúgy, mint a Kosztolányi-versben. Ilyenek: hangutánzó szavak halmozása: „lucsok mocsok / zokog tocsog / öreg majom / motyog makog”; az alliteráció; szócserés strófaalkotás és kiazmus: „holott élek / holott halok / halott élő / élő halott”; anaforikus szóismétlés: „részeg napok / részeg éjek” – „száraz éjek /száraz napok”; szimmetrikusan ellentétező szóvariációs ismétlés: „aztán néha / mégis mégis / föllobbantja / a poézis // de többnyire / mégse mégse / nem érdekli / már a vég se”; azonosalakúsággal és paronimákkal való játék: „amit én csak / félve sejtek / tudván tudják / már a sejtek”; „szikla közöny / tompa foglya / már csak sugár / szike fogja”; stb. Kosztolányi költeményében ugyanakkor kiemeltebb szerepet kap a hangszimbolikával elegyes onomatopoezis, amelynek eredményeképpen létrejön az a játékos kakofónia, amely helyenként akusztikusan kellemetlenné, sipítozóvá, csörömpölővé teszi a verset: „Metsz mint a kés / szúr, mint a tű, / oly iszonyú, oly egyszerű. // Csöpp cérnahang, / nyápic zene, / de mintha ég- / föld zengene. // Sír, mint a víz, / rí, mint a tűz, / trilláz, sziszeg / és csengettyűz.” Megjegyezzük, hogy Petri sem veti meg ezt az eszközt (gondoljunk a már idézett „lucsok mocsok / zokog tocsog / öreg majom / motyog makog” strófára). Petrinek a hangokban rejlő poétikai lehetőségek iránti fogékonyságáról egyéb szöveghelyek is árulkodnak az utolsó kötetben. A hangok önmagukon túlmutató jelentést kapnak például az Ich habe genug című versben, ahol a betegség a fonémák szintjén is „beleíródik” a szövegbe.[29] A gégerákos Petri a címet eleve így fordítja a vers első sorában: „Torkig vagyok.” – a bevett „Elég volt már” vagy „Megelégeltem” helyett.  Feltűnő továbbá a laringális h-val – gégehang – való játék: a címben a német nyelvnek jellemző hangja az ún. erős h kétszer fordul elő (ich, genug); ráadásul az első esetben az erős h gemináta lesz az utána következő szó (habe) kezdőhangjával való teljes hasonulás miatt. A cím egy Bach kantátára utal. A vers további részében Petri maga is fonetikai fejtegetésbe kezd: „egyben hasonlítunk / egymáshoz: csak egyszer éltünk. Te nagy B-vel, én csak kis p-vel, / vagyis zöngétlenül.” Ezek után már mondanunk sem kell, hogy a zöngésségért felelős szervünk a gégefő, a hangszalagokkal. Mindemellett a versben a h alliterációs helyzetbe is kerül: „hozzák, hadd dőljek bele már, a kardom”.

Térjünk vissza választott szövegünkhöz! Érdekes, hogy a „halálba botlás” képe (ne feledjük, a botlás maga is hiba!) a kilencedik strófa végén, a versnek épp a felezőpontján jelenik meg, mintegy kettétörve azt: „egész lényem / lüktet gennyed / nem fogadnak / be a mennyek // nem fogadnak / be a poklok / halálomba belebotlok.”  Majd a vers második fele is „anyaghibával” kezdődik. Az addig (és azután is) szóvégekkel egybeeső sorvégek sora itt megszakad: „esetlen be / verem orrom”. A „megbotló” sor átesik önnön határán. (Igaz, hogy az enjambement kedvelt eszköze volt Petrinek, de e versbeli kivételessége ráirányítja a figyelmet.) Ezen az esetlenségen is el kell gondolkodnunk. Vajon azt jelenti-e, hogy ’esetlenül’, vagyis ’szerencsétlenül’; vagy esetleg azt, hogy ’(el)esetlenül’. Utóbbi esetben – mely véleményünk szerint azonos létjogú értelmezés – a vers kettéosztottsága egy ellentét beleértésével (belebotlok – esetlen) fokozódik, valamint a „halálba botlás” metaforikus képzete is lelepleződik (a költői eljárások ilyen típusú fölfejtése egyébként sem idegen Petritől[30]).

A botláson kívül van egyéb formai sutaság is a vers testén. Petri a Kosztolányi örökség mentén haladva viszi képlet szerint a  kádenciát, nem ritkák a tiszta rímek sem, ám a vers végén, az utolsó előtti strófában, tartalmilag egyébként igen nyomatékos helyen feltűnik egy – hibának természetesen csak kényszerűségből nevezhető, valójában kivételességével, egyediségével épp a vers „javára” váló – hiba, „döccenés”: egy rímrontásnak tűnő sorvég, ami valójában egy nagyon távolról (szférák?) visszhangzó rím. Az addig következetes rímelés – mely épp a problematikus helyet megelőző strófában csengő, tiszta rím: mégse x vég se – itt megtörik, a már-már katatón monotóniává változó verszenéből kiemelkedik egy furcsa rímpár: „állandó kín / éle tompul / bizony már csak / egyet gondol. Úgy tűnik, nem csupán a kín, hanem a rím is tompul, életlenedik (élettelenedik – vihetjük tovább, talán még mindig tréfa nélkül, e játékot), mintha a szenvedés enyhülését illusztrálná. Az „állandó kín éle tompul” kijelentés egyébként élettanilag teljesen hiteles: fájdalom hatására az agyban endorfin – a morfinhoz hasonló szerkezetű anyag – termelődik, amely előidézi a spontán fájdalomcsillapodást (valamint egy bizonyos szint után az elme tompulását). Észrevehetjük továbbá, hogy a versvégi rímbotlás, a versközépi halálba botlás ritmikai vetületeként tovább erősíti a vers kettéosztott jellegét, amelynek azonban mégis fő ismérve a szubjektum, a „versbeli beszélő”, a „lírai alany” –nevezzük akárhogy– pozíciójának megváltozása. (A Kosztolányi-versben ez a távolítás, kívül helyezkedés mindjárt a szöveg elején megtörténik: „Együgyű dal / az én dalom, / ő fújja ezt: / a fájdalom.”) A Petri-vers első fele egyes szám első személyt használ (ezen belül az első négy strófa ugyan személytelen leírás, de mivel az ötödik szakasz ellentétező szerkezete és egyes szám első személyű beszélője egyértelművé teszi az azonosságot, mindezt egyetlen nyelvtani személynek tulajdonítjuk). A halálba botlás képzete után a tizedik strófában egy hasonlat mankójával („mint a bohóc / a porondon // valaki más / nem én vagyok / ki az ágyon / hűlten vacog”) a versbeli beszélő kilép addigi dikciójának grammatikai közegéből, ily módon téve külsővé a percipiált fájdalmakat: a vers második része így válik szemlélődő, harmadik személyű leírássá. Reflexívebb pillanataiban Petri ezt az eljárásmódot jelzi is: „Most visszatérek az egyes szám első személyre, / mivel már eléggé jelezve van: mennyire el- / idegenedtem egykori önmagamtól.” (A nagy utazás)[31] Ám erről most nincs szó: a versvégi „halál-óhaj” nem ad teret a grammatikai feszültség ilyen könnyed feloldására.

(Megfigyelhető továbbá, hogy az első négy strófa, a személytelen beszélő jelenléte mellett, feltűnő héjszerű zártságot mutat, amely a két-két versszak szembenállásában nyilvánul meg. A motívumok szimmetrikus, illetve szimmetrikusan opponáló ismétlése tűnik föl először. Az első két versszak a nedvesség, a folyadékok képzeteit (az alkohol nyilvánvaló dominanciájával), míg a harmadik, negyedik a szárazság, a por, a sivatag képzeteit vonultatja föl pontos megfeleltethetőséggel. Az első strófa „részeg napok / részeg éjek” soraira a harmadik „száraz éjek, száraz napok” sorai válaszolnak. A második strófában szereplő „lucsok”, „tocsog” szavak megfelelői a harmadik és negyedik strófában a pergő sár (ami nem más, mint a por), a „homok”, a „sivatag”.  Mindezek talán a részegség – másnaposság dichotómiáját hivatottak ábrázolni, az alkohol elfogyasztásától, a lerészegedésig, hányásig (erre utalhatnak a lucsok, mocsok, tocsog szavak), majd a harmadik, negyedik versszakban megjelenő másnaposságig, a szervezet dehidratálódásával járó kínzó szárazság- és szomjúságérzettel. Ez akár egy „kivonatos” élettörténetként is fölfogható, ráadásul, ne feledjük, a por visszatérő motívum Petrinél, ahogy maga mondja: „valamiképpen a Kádár-rendszer metaforája.”[32]

Már a Kosztolányi versben is szokatlan lehet a betegségről való beszéd játékos módja, a versritmus bagatellizáló gesztusa. A rövid, jambikus sorok gyorsasága, az alliteráció gyakorisága, a sorok dallamossága gyermekversszerű formát hív életre fülbemászó verszenével. Petri áthangszerelte a Kosztolányi-verset, oly módon, hogy annak mintegy kihívásaként tűnik elénk. Meglepő, ahogyan Petri a „lefelé stilizálás” (Reményi József Tamás), a „radikális pátoszmentesítés” (Márton László) ironikus gesztusaival ír betegségéről. Talán az elemzett versben még nem is olyan hangsúlyos ez az attitűd, de az Amíg lehet számos helyén találunk ilyet: „Főúr, fizetek, volt / két rákom, és egy életem” (Az szakácsnak Marseillaise-e). Vagy: fanyar (vizuális percepció során érvényesülő) humor az elmúlással kapcsolatban:

„Ég veletek, barátaim, vége a dal-

nak. Engem most már vár a ravatal.”

                           (Búcsúzás)

Olyan póz ez, amely kizárja a befogadói együttérzés könnycsorgató formáit előhívni szándékozó szerzői intenció vádját (vö. „Halok lassacskán meg. / De kéretik nem meghatódni[33]), és – a másik oldalról – az önsajnálatra sem ad igazán lehetőséget.[34] Ez a hang egy „férfiasan” hetyke és egyenes hozzáállás az elmúlás hosszú szenvedéssel járó formájához, ugyanis úgy viseli „méltósággal” a betegséget, hogy közben tisztázza e dignitás tarthatatlanságát is.

Esszéjében Gottfried Benn a modern líra (persze ott az 1950-es évekről van szó) négy korszerűtlenségi attribútumát különíti el, ezek egyike a szeráfi hang.  Szeráfi hangnak nevezi azon poétikai eljárások összességét, amely az „olvasó szentimentalizmusára és puhányságára” spekulálva valamiféle emelkedettséget sugall, valami olyasmit, ami a földi mindennapok fölött van. Ám ez valójában „nem a földi lét meghaladása, hanem menekülés a földi lét elől. A nagy költő azonban nagy realista, akihez közel áll minden, ami valóság, magára veszi a valóságok terhét, mert nagyon is földi lény.”[35]

A líra „szeráfi hangja” a halálról való beszéd esetében különösen gyakori. Általában a halálról való beszéd tragikus pátoszt, hüppögést, megremegő, elfúló hangot jelent – így van ez az életben és (noha nyelvileg kissé talán rafináltabban, de) a lírában is. Petri esetében viszont valami egészen mást tapasztalunk. Könczöl Csaba kitűnő tanulmányában már 1979-ben észreveszi, hogy Petri líráját a második kötettől kezdve a humor, illetve a groteszk fogalmai segítségével lehet leginkább leírni.[36] Álláspontja szerint a groteszk tárgyiasság jegyében védhetővé válnak a Petrinél „elszaporodó obszcenitások, a különböző altesti funkciókra, kellemetlen szagokra, a poézisban nem gyakran emlegetett testváladékokra történő nyílt vagy áttételes utalások.” Mindez szerinte a „rútság esztétikájához” vezet. A Könczöl által megfogalmazottak tökéletesen érvényesek az utolsó periódus verseire is. További idézetek megerősítik ezt az érzésünket: „Petri humora sosem jókedvből […] fakad. Szerkezetét […] úgy határozhatjuk meg, mint bizonyos logikailag összeegyezhetetlen valóságelemek, stiláris elemek egyetlen képpé történő összerántását. A humor forrása […] az, hogy a befogadó egyetlen képben összekapcsolt heterogén elemek logikai összeférhetetlenségét éppen olyan evidenciának érzi, mint azt, hogy itt össze vannak kapcsolva. […] Petrinél a humor alapszerkezete azokban a versekben is meghatározó, ahol a hatást a nevetés helyett inkább csikorgó és kényszeredett vigyornak nevezhetnénk.”[37]

Megérkeztünk. Petri kései, a halál árnyékában született líráját semmi sem jellemezhetné jobban ez utóbbi mondatnál. A groteszk tárgyilagosság eszközei Könczöl szerint „a tárgyi motívumok brutális eltestiesülése”; „a konvencionálisan csúnyának […] viszolyogtatónak érzett motívumok elszaporodása”,  az egymástól távol eső, heterogén stílusrétegek elegyítése és a „logikai paradoxonok egyetlen szó-leleménnyé történő összerántása, a játékosnak tűnő, de tartalmukban korántsem játékos neologizmusok gyakorisága.[38] A groteszk tárgyilagosság fent említett eszközeit megtalálhatjuk a kései, haldokló Petrinél is például az olyan szóleleményekben mint „rákmenet”; „tűnettanilag” (meglévő kifejezések új jelentéssel való felruházása kurziválással); „éldeklem”; „Idvözülő lap”; stb.

„Ez a lírai én kezdet kezdetétől a meghalást tette költészete fő tárgyává […] a dolgok végességét.”[39]E tárggyá tétel módja azonban korántsem egyértelmű. Ha az említett költőkön kívül megfigyeljük például Tóth Árpád haldoklásának verseiben kirajzolódó vetületét, láthatjuk, hogy nála a betegség valamifajta patetikus megfogalmazást nyer: a beteg költő rezignált, melankolikus verseket ír, a betegség katartikus harc, a beteg testrész leírása és a leírást „színező” trópusok kevéssé naturálisak: a szeráfi hang példáját találjuk tehát. Nézzük meg mindezt az Elkoptam…című vers néhány sorában:

„Nézd, nincs páncélom, mellvasom,

Kitakarom mellkasom,

E borda-rácsos bús lugast,

Zászlós tüdőm, a bús lyukast…

 

Tüdőm rekedten felzihál

A csontos rácsú furcsa kasban,

Mint őszi szélben csapkodó

Tépett függöny a bús lugasban…

 

A vérerek bús ágbogán

Roncsolt tüdőm rőt lomb a fán…

…Levánnyad róla, mint a bús,

elomló lomb, a gyenge hús…

 

A bordák közé aggatott

Tüdőt mit bús kor lyuggatott…”

 

Elég megszámolni e rövid idézetben előforduló jelzőket (16 jelző a 14 sorban, ebből a bús melléknév hatszor (!) fordul elő), hogy megértsük e ragacsos-negédes „halállíra” különbözőségét a Petri-féle költészet hasonló témájú teljesítményeitől. A vers metaforákkal túlterhelt. Épp ezért a testi romlás megjelenítése érzésünk szerint hiteltelen. A költemény, noha képeiben kétségkívül remekmű, melankolikus pátosza miatt már-már elviselhetetlen. A pusztulás Tóth Árpád versében olyan kizáró módon kerül szembe az alkotással, mint mondjuk a rút a széppel; jobb híján ezen ellentét fölmutatásával kívánja kivívni a katarzist: a „költői eszközök” segítségével való távolságtartást látjuk (amely az ez esetben igencsak kellemetlen „valóságot” kísérli meg átforgatni esztétikai élménnyé – ez önmagában véve is heroikusnak tűnő erőfeszítést igényel). A Petri-versek katarzisa – ha lehet ilyen – ezzel szemben a test rohadásának versbéli józan megéléséből fakadhat. Ez a katarzis nem valamilyen transzcendens érintkezésen alapul, hanem épp a valóságnak egy olyan – közel sem önszánt – megélésén és (lírai) feldolgozásán, ami talán csak attól válik sajátosan petris „széppé” (súlyos idézőjelekre függesztve fel a szép szót), hogy versben jelenik meg. Az őszinteség, és az esendőség vállalása miatt. A Száz sor a testi szenvedésről hasonlóan közel merészkedik a testhez, mint a Petri vers, a Halálomba belebotlok. Kosztolányi, a maga játékos verselésével olyan distanciát állított „téma” és „forma” közé, amit Petri már csak csökkenteni tudott. Petri „áthangszerelte” a Kosztolányi verset, és ellátta névjegyével: megjelenik a versben a botlás, az „anyaghiba”.


Jegyzetek

[1] Petri György, Éldeklek, In Petri György Munkái I. 443. (továbbiakban: PGyM, a négy kötetes kiadás különböző köteteit római szám jelzi; azaz: PGyM I: Petri György Munkái I. Összegyűjtött Versek. Magvető Kiadó, Bp. 2003.; PGyM III.: Petri György Munkái III. Összegyűjtött Interjúk. Magvető Kiadó, Bp. 2005.; PGyM IV.: Petri György Munkái IV. Próza, dráma, vers, naplók és egyebek. Magvető Kiadó, Bp. 2007.)

[2] Vö. „A Petri-kötetekben egy már-már ódivatúan konzisztens lírai én jelenik meg, amely ebben-abban természetesen változott az évtizedek során, nagy vonalakban mégis könnyedén identifikálható a Magyarázatok M. számára darabjaitól a Sár verseiig.” (Angyalosi Gergely: Helyett, Petri György: Sár.In Uő: Kritikus határmezsgyén. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1999, 171.)

[3] Keresztury Tibor: Petri György. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 1998.;

Keresztury Tibor: A megművelt végkifejlet (A Petri-életmű utolsó periódusa). Alföld  2001/5. 75-81.

[4] Vö. „Petri pályája részint alkati okokból, részint külső kényszerből, egy költőfigura és egy költői rend , verselés és attitűd kimunkálásának története. Az Amíg lehet verseinek egy része ennek a történetnek a felbomlását dokumentálja.”(Bodor Béla: Petri György: Amíg lehet. In Uő: Alakok. Tipp Cult Kft., Bp. 2006. 132.)

[5] Márton László: Egy szem szőlő (Petri Györgyről, halála után) In A napsütötte sáv – Petri György Emlékezete. Nap Kiadó Bp., 2000. 271.

[6] Várady Szabolcs: Zene és zenétlenség Petri Györgynél In Az örökhétfőtől a napsütötte sávig (Tanulmányok Petri György költészetéről).  Kónika Nova, 2004. 17.

[7] Károlyi Csaba: A Petri-mítosz vége. Élet és Irodalom 2008. 52.évf. 1. szám.

[8] Petri György: „Ki nékem álmaimban…”. PGyM I., 403.

[9] Petri György: Amíg lehet. PGyM I., 388.

[10] Petri György: A végén. PGyM I., 426.

[11] Petri György: Sláger. PGyM I., 377.

[12] Vö. GYURIS Gergely: A metasztázis szerepe Petri slágeres(ebb) költészetében. Új Forrás 2004/8. 40-57.; http://www.jamk.hu/ujforras/0408_12.htm).

[13] Vö. „Minél többet olvasom a verseit, így utólag, annál inkább valami hallatlanul magabiztos odatartozás érzését olvasom ki belőlük. Annyira biztosat, hogy nem is esik róla szó. Egyszerűen csak tudja, és valami poétikai metakommunikáció útján olvasói tudomására hozza, hogy egy sorba tartozik Vörösmartyval vagy Baudelaire-rel, és hogy borús napjáról aggálytalanul számolhat be Horatiusnak rossz napja van cím alatt.” (Bodor Béla: Uralt és szolgált hagyomány. http://www.bodorbela-hagyomany.fw.hu) Ugyanezzel az öntudattal találkozunk a Bachot megszólító versében is: „Te már ott vagy, én még csak most tuszkolom bele magam / a művészetek történetébe.” (Ich habe genug. PGyM I., 385.)

[14] Petri György: „Ötven felé”. PGyM I., 339.

[15] amikor néhány éve súlyosan megjelent ez az új téma az életemben, rögtön költőként kezdett el izgatni, hogy mire lehet felhasználni a halált. Arra gondoltam, akkor most ez lesz a lírai anyagom, az aktuális témám, hogy beteg vagyok, s közelesen meghalok. […] Megpróbálom tehát programszerűen, költőként kiaknázni ezt a helyzetet – mindazt, amivel a betegségem következtében szembesülnöm kell”(„Az utókornak nem üzenek semmit”Keresztury Tibor beszélgetése Petri Györggyel. PGyM III., 448.) PGyM III., 448.

[16] Petri György: Elégia és értekezés. PGyM I., 325.

[17] Vö. „Most keveset írok, elbizonytalanodtam. Az utóbbi években nagy változás történt a politikai életben, és nekem még mindig nehéz átállnom arra, hogy most már magánember vagyok, a megteremtett, aránylag boldog kis magánéletemre korlátozódom, és olyan univerzális problémák foglalkoztatnak, mint az öregedés, etegség, halál.” (A költő mint magánpolitikus – Köves Viktória beszélgetése Petri Györggyel. PGyM III., 294.

[18] Petri György: Versek 1971-1995, Jelenkor Kiadó, Pécs, 1996.

[19] „A posztúra (ezennel bevezetem a szót a magyar nyelvbe) egyszerre szubjektív és objektív: tudatosan vállalt testi és lelki maga-tartás, ugyanakkor a külső körülmények által erősen meghatározott szituáció. Helyzet, amelybe belehelyeződünk és belehelyezzük magunkat” (Angyalosi Gergely:I.m. 172.)

[20] A recepció különböző előjelű megállapításait Gyuris Gergely foglalta össze fent említett írásának „Kánon és recepció” című alpontjában (Gyuris Gergely: I.m.)

Az elmondottak illusztrálásaként Németh Gábor egy kritikájának pár mondatát idézhetjük: „Munka, az aztán tényleg nincs ebben a könyvben. Nagyrészt olyan versek adják a maltert, amiket általában kihagy az ember, amikor verseskönyvet állít össze, ha csak nem kritikai kiadás szerkesztője. […] Gyönge rímek, széthulló szerkezetek, anakronisztikus politikai gesztusok, néhol giccsbe hajló megoldások. Bármelyikre könnyű volna példát találni Petri utolsó kötetében.” (Németh Gábor: Mulassatok jól – Petri György: Amíg lehet. Beszélő 2001/2. 87-89.)

[21] PGyM I. 106.

[22] PGyM I. 425.

[23] Petri György: Szerbia. PGYM I., 412.

[24]Művelhetem költői kiskertemet”Bozsik Péter beszélgetése Petri Györggyel. PGyM III., 264.

[25] Illyés Gyula: A költői nyelvről In Uő: Ingyen lakoma; Tanulmányok, vallomások, második kötet. Szépirodalmi Kiadó, Bp. 1964. 340-352.

[26] Petri György: Kis elégia. PGyM I., 420.

[27] Tarján Tamás: Untig elegendő (Az öreg Petri) In Uő: Kengyelfutó. Pont Kiadó, Bp. 2001. 52-59.

[28] I.m. 57.

[29] PGyM I., 385.

[30] Vö.: „Ne bánkódj, te szerencsétlen hülye! / (Önmegszólítás.)” (Petri György: Búcsú. PGyM I., 384.)

[31] Találunk még példát, gyakran úgy is mint a tárgytól való „elcsellengést”, máskor mint a  lírai szubjektumtól való eltávolítást: „Nekem viszont ideje menten / e kártya-metaforából kikecmeregnem.” (Már reggel van. PGyM I., 435.); „De most bezárom a zárójelet, és visszatérek / tképpeni mondandómhoz.” (Toccata. PGyM I., 409.); „De, veszem észre, elcsellengtem a tárgytól, / amire ráadásul rá se tértem.” (Gyufa. PGyM I., 397.); „Persze, csak tréfál. Hideg ő és magabiztos. / Mármint én. Ti. én vagyok ő.” (Portrészerű. PGyM I., 394); stb.

[32] Petri György: Magyarázatok P. M. számárad. In PGyM IV., 633.

[33] Petri György: A végén. InPGyM I. 427.

[34] Vö. Keresztury Tibor: Megművelt végkifejlet. Alföld 2001/5. 79.

[35] Gottfried Benn: Líraproblémák. Holmi 1991. augusztus. 956-7.

[36] Könczöl Csaba: „Együtt, elválva…” – Petri György versei.In Uő.: Tükörszoba. 298-316.

[37] I.m. 303-304.

[38] I.m. 314-315.

[39] Angyalosi Gergely: I.m. 173.

Az írás eredeti megjelenési helye:

Literatura, 2008/2, 234-243.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s