Hanif Kureishi: A külvárosi Buddha

Első fejezet

Karim Amirnak hívnak, és tősgyökeres angol lennék. Vagy nem. Egyébként gyakorta néznek amolyan furcsa angolnak, egy új faj tagjának, amely két régi történet nászából sarjadt. Ám engem ez nem érdekel, angol vagyok én is (bár távol áll tőlem, hogy ez büszkeséggel töltsön el), dél-London peremkerületeiből származom és valószínűleg tartok valamerre. Talán épp a kontinensek és a vér, az itt és az ott, a ragaszkodás és a taszítás különös kevercse miatt vagyok nyugtalan, és unok rá gyorsan a dolgokra. Vagy talán épp a külvárosi nevelődés tette ezt velem. Mindegy, minek a belső szobában kutakodni, ha elég annyit is mondani, hogy akkoriban kerestem a bajt, az összes érzésemmel, tettemmel és testi érdeklődésemmel. Minden olyan lehangoló vontatott és terhes volt körülöttem és a családomban. Fogalmam sincs, hogy miért. Őszintén, az egész olyannyira lehervasztott, hogy készen álltam bármire.

Aztán egy napon minden megváltozott. Azon a napon minden a feje tetejére állt. Tizenhét éves voltam.

Aznap Papa jókedvűen sietett haza munkából. A hangulata magához képest emelkedett volt. Amint letette az aktatáskáját a bejárati ajtó mögé és az esőkabátját a lépcsőkorlát alá, elkapta menekülő öcsémet, Allie-t, megcsókolta, és ugyanezt tette anyámmal és velem is, olyan lelkesedéssel, mintha épp egy pusztító földrengést éltünk volna túl. Éreztem rajta a vonat szagát. Ennél sokkal természetesebben nyújtotta át anyámnak a vacsoráját: egy csomag kebabot és csapátit, olyan zsírosat, hogy a csomagolópapírja teljesen szétmállott. Majd ahelyett, hogy a televízió előtti fotelbe süppedt volna, várva, hogy Anyám a felmelegített ételt az asztalra tegye, a hálószobába sietett, amely a földszinten volt a nappali mellett, és gyorsan atlétára, alsónadrágra vetkőzött.

Hozd ide a rózsaszín törölközőt – kért meg.

Vittem. Papa elterítette a hálószoba padlójára, majd térdre ereszkedett. Arra gondoltam, bizonyára hirtelen vallásossá változott, de tévedtem. Kezeit a feje mellé emelte és elrugaszkodott a földről.

Gyakorolnom kell – mondta az erőlködéstől fojtott hangon.

Gyakorolni? Mire? – tettem fel az ésszerűnek tűnő kérdést, miközben gyanakvással vegyes érdeklődéssel figyeltem ténykedését.

Beneveztek arra az átkozott jóga Olimpiára – felelte. Papa hajlott a szarkazmusra.

Most fejen állt, tökéletes egyensúlyban. Hasa leereszkedett. Heréi és fasza kikandikáltak a gatyájából. Jelentőségteljes karizmai megduzzadtak, légzése erőteljes volt. Mint sok indiai, ő is alacsony volt, emellett azonban elegáns és jóképű is, finom kezekkel és finom modorral; mellette a legtöbb angol esetlen zsiráfnak tűnt. Széles és erős volt: fiatal korában bokszolt és megszállottan edzett az expanderrel. Olyan büszke volt a mellizmaira, mint a szomszédok a tűzhelyeikre. Kora tavasszal a nap első melengető sugarának hívószavára rögtön levetette a pólóját és elnyújtott léptekkel a kert felé sietett egy nyugszékkel és a NewStatesmanegy példányával felszerelkezve. Mesélte, hogy Indiában rendszeresen borotválta a mellkasát, így biztosítva, hogy a szőr évről évre dúsabb legyen. Ebből levettem, hogy a mellkasa az a terület, ahol bölcs jövőbelátása megtestesült.

Hamarosan Anyám, aki eddig, szokásához híven a konyhában tett-vett, megjelent a szobában és meglátta Papát jógázni, amit hónapok óta nem csinált, így ő is tudhatta, hogy valami készül. Virágmintás kötényt viselt és kezét egy Woburn Abbey-ból szuvenírként szervált konyharuhába törölte újra meg újra. Kövérkés, gyenge testalkatú asszony volt, kerek, sápadt arccal és kedves barna szemekkel. Úgy képzeltem, hogy testét csupán egy őt körülölelő, kényelmetlen tárgynak tekinti, ő maga pedig, akárha egy felfedezetlen vagy elhagyatott szigeten lenne. Legtöbbször bátortalan és szolgálatkész feleség volt, kimerülten azonban könnyedén lett ideges és agresszív – akárcsak most.

Allie, nyomás lefeküdni – szólt élesen öcsémhez, miközben az ajtó felé biccentett. Az öcskös egy hálót viselt a fején, hogy a frizurája alvás közben is sértetlen maradjon.

Az istenit, Haroon, kint van mindened, bárki megláthatja! – majd felém fordulva morgott tovább – Te pedig meg még bátorítod is, hogy így viselkedjen. Legalább a függönyt húzd be!

Anyu, erre semmi szükség, legalább száz méterre van a legközelebbi ház, ahonnan láthatnak bennünket, de csak akkor, ha távcsővel néznek.

Épp ezt teszik! – vágta rá Anyám.

Behúztam a függönyt a hátsó udvarra néző ablakon. A szoba hirtelen összeszűkült, vagy csak úgy tűnt. A feszültség nőtt, alig vártam, hogy kikerüljek a házból. Mindig valahol másutt szerettem volna lenni, nem tudom, miért.

Papa hangja préselten és vékonyan hallatszott:

Karim, olvass fel nekem a jóga könyvből.

Futottam, hogy behozzam Papa kedvenc jógakönyvét a többi buddhizmussal, szúfizmussal, konfucianizmussal és zennel foglalkozó könyv közül, amelyet egy orientalista könyvesboltban vásárolt össze a Charing Cross Road és a Cecil Court kereszteződésénél. Női jóga volt a címe, tele fekete, testre simuló tornadresszt viselő, kicsattanóan egészségesnek tűnő nőkről készült fotókkal. Könyvvel a kezemben kuporodtam mellé. Mély levegőt vett, bent tartotta, majd kilélegzett, majd még egyszer ugyanezt tette. Nem voltam rossz olvasó, elképzeltem magam, amint az Old Vic pódiumán pátoszteli hangon szólásra emelkedek: “A Salamba Sirsasana az újjászületés és a felbecsülhetetlen értékű fiatalság megőrzésének a kulcsgyakorlata. Öröm látni, hogy mindahányan készen állnak szembesülni az élettel és kivonni belőle mindazt, amit igazi örömként felkínál önöknek.”

Papa minden mondatot egy-egy helyeslő horkantással hagyott jóvá, közben kinyitotta a szemét, hogy anyámat fürkéssze, aki viszont lehunyta az övét.

Folytattam az olvasást: „Ez a testhelyzet segít a hajhullás megelőzésében, és csökkenti az őszülésre való hajlamot.”

Itt volt a trükk: az őszülés kerülendő. Papa elégedetten felállt és felvette ruháit.

Jobban vagyok. Tudjátok, úgy érzem, öregszem – megenyhült – Erről jut eszembe, Margaret, jössz Mrs Kayhez este? – Anyám a fejét rázta – Ugyan, szivi, érezzük egy kicsit jól magunkat!

Nem én vagyok az, akit Eva látni szeretne – felelte Anyám – Hát nem látod, hogy semmibe vesz engem? Úgy kezel, mint a kutyaszart, Haroon, neki én nem vagyok eléggé indiai, csak egy angol.

Tudom, hogy csak egy angol vagy, de attól még viselhetsz szárit – nevetett. Szerette cukkolni Anyámat, aki, nem ismerte fel, hogy mindezen neki is csak nevetnie kellene, nem volt egy hálás áldozat.

Azonkívül különleges alkalom lesz a mai – mondta.

Nyilvánvalóan kezdettől fogva ide akart kilyukadni, és most arra várt, hogy faggassuk.

Miért, Papa?

Tudod, voltak olyan kedvesek és megkértek, hogy beszéljek a keleti filozófia egynémely aspektusáról.

Gyorsan beszélt, és a buzgó mozdulatokkal, mellyel mellényét húzta vissza magára, igyekezett leplezni, hogy e megtiszteltetés, mely mintegy saját fontosságának bizonyítékaként szolgált, milyen büszkeséggel tölti el.

Ha akarod, veled tartok Evahoz. Úgy volt, hogy a sakk-klubba megyek, de kihagyom, ha szeretnéd – mondtam egy plébános nyájas ártatlanságával, nehogy feltűnő lelkesedésemmel épp az ellenkező, a nem kívánt hatást érjem el. Az élet megtanított rá, hogy ha túl lelkes vagy, mások hajlanak kevésbé lelkesek lenni, míg visszafogott lelkesedésed másokat lelkesebbé tesz. Ennek megfelelően, minél lelkesebb voltam, igyekeztem annál kevésbé annak tűnni. Papa felhúzta mellényét és két tenyérrel hevesen csapkodta meztelen hasát. A csattanások hangosak és fülsértők voltak, úgy betöltötték kis házunkat, mint a pisztolylövések.

Oké, öltözz fel – mondta, majd anyámhoz fordult. Szerette volna, ha vele tart, ha szemtanúja annak, hogy mások tisztelettel tekintenek fel rá: – Bárcsak te is jönnél, Margaret.

Vágtattam az emeletre átöltözni. A padlótól plafonig újságokkal díszített szobámból is hallottam őket veszekedni. Vajon ráveszi végül, hogy mégis jöjjön? Remélem, nem. Papa sokkal fesztelenebb volt, ha anyám nem volt jelen. Hogy ráálljak az este hangulatára, egyik kedvenc lemezemet, Dylantől a PositivelyFourthStreetet tettem fel.

Simán eltelt hat hónap, mire elkészültem: háromszor cseréltem ruhát. Hét órakor megjelentem a földszinten, olyan öltözékben, amelyről tudtam, hogy megfelelő lesz Eva estjére. Türkizkék trapéznadrágot vettem fel, egy kék-fehér virágmintás, áttetsző anyagból készült pólót, kék gavallér sarkú bőrbakancsot és egy skarlátvörös indiai mellényt, aranyozott bevarrással a szegélyein. Vállig érő zilált hajamat egy kendővel igyekeztem kordában tartani. Arcomat Old Spice-szal mostam meg.

Papa zsebre tett kézzel várt az ajtóban. Fekete garbót viselt, fekete műbőr kabátot és egy szürke Mark and Spencer kordnadrágot. Amint meglátott, hirtelen izgatott lett.

Búcsúzz el anyádtól! – mondta.

Anyám a nappaliban a Steptoefiát nézte, és Walnut Whippet harapdált, csomagját az előtte lévő puffra tette. A rituálé ez volt: minden tizenötödik percben engedélyezett magának egy-egy harapást. E rítus késztette a szemét folyamatos vándorlásra az óra és a képernyő között. Néha elvesztette a türelmét és felfalta az egészet röpke két perc alatt. „Megérdemlem a Whipemet” – szokta mondani védekezőn.

Amikor meglátott, ő is feszült lett.

Ne hozz ránk szégyent, Karim – mondta, miközben még mindig a tévét bámulta – Úgy nézel ki, mint Danny La Rue.

És mi van Jean nénikémmel, akinek kék a haja?! – próbáltam védekezni.

Egy idősebb nőnek méltóságot kölcsönöz a kék haj – válaszolta.

Olyan gyorsan hagytuk el Papával a házat, amilyen gyorsan csak tudtuk. Az utca végén, amíg a 227-es buszt vártuk, szembejött az egyik tanárom, aki történetesen félszemű volt:

Ne feledd, az egyetemi végzettség évi kétezer fontot jelent egy életen keresztül – mondta a Cyclops.

Ne aggódjon – szólalt meg Papa – jelentkezni fog az egyetemre, főorvos lesz a fiamból Londonban, bizony ám. Az én apám is orvos volt, az orvoslás, úgymond, a vérünkben van.

Nem volt hosszú, körülbelül négy mérföld, az út Kay-ékhez, de nélkülem Papa soha sem talált volna oda, én viszont ismertem minden utat és buszvonalat.

Papa 1950 óta élt Angliában –több mint húsz éve– és ebből tizenötöt dél-london külvárosi negyedeiben töltött. Ennek ellenére még most is úgy tévelygett, mint a bevándorló, aki csak most ugrott le a hajóról és olyanokat kérdezett, hogy „Dover Kentben van-e?” Azt gondoltam, hogy a brit kormány köztisztviselőjeként, még ha annyira jelentéktelen és rosszul fizetett is, mint ő, illene tudnia ezekről a dolgokról. Izzadtam zavaromban, amikor idegeneket állított meg útbaigazítást kérni olyan helyek hollétéről, amelyek száz méterre voltak az otthonától, ahol majdnem két évtizede élt.

Naivitása azonban figyelmessé tette az embereket. A nők elragadónak találták ártatlanságát, és szerették volna legalábbis védelmezően átkarolni, olyan kisfiúsnak tűnt időnként. Persze az egész ki volt tervelve, kihasználta a segítőkészségüket. Amikor kicsi voltam, és turmixot iszogatva kettesben üldögéltünk a Lions Corner House-ban, átküldött más asztalokhoz, mint egy postagalambot az üzenettel: „Apukám csókolózni szeretne Önnel.”

Papa tanított arra, hogy mindenkivel flörtöljek, akivel találkozom, lányokkal, fiúkkal egyaránt. Így lehet, hogy a sármosságot tekintem az elsődleges társadalmi finomságnak, az udvariasság, az őszinteség vagy éppen a tisztesség helyett, valamint hogy szeretem a kőszívű vagy épp a gonosz embereket, feltéve, hogy elég érdekesek. Abban azonban akkor még valamiért biztos voltam, hogy Papa nem használja saját ártatlanul finom karizmatikusságát arra, hogy anyámon kívül más nőkkel lefeküdjön, legalábbis addig, amíg nős.

Most azonban gyanítottam, hogy Eva Kay, aki úgy egy évvel ezelőtt találkozott Papával egy emeleti szobában tartott „Írószemináriumon”, King’s Headnél a Bromley High Streeten, szeretné az ujjai köré csavarni.

Magam egyszerűen a kéjsóvárgásom miatt akartam jelen lenni, Anyám részéről viszont épp a feszengés volt, amiért nem akart jönni: Eva Kay tolakodó volt, arcátlan és gonosz.

Úton Evaékhoz meggyőztem Papát, hogy szálljuk le a Three Tuns megállónál Beckenhamben. Leugrottam a buszról és Papának nem volt egyéb választása, mint hogy kövessen. A kocsma hemzsegett a hozzám hasonlóan öltözött srácoktól az iskolánkból vagy a környékbeli iskolák valamelyikéből. A fiúk, aki napközben jellegtelenek voltak, most világos bársony és szatén maskarákba öltözve tűntek ki, némelyikük ágytakarót vagy függönyt viselt és Syd Barrettről beszéltek fontoskodva. Felbecsülhetetlen előnynek számított egy testvér, aki a belvárosban élt és a divat-, a zenész- vagy a marketing szakmában dolgozott. Hogy lépést tartsak, tanulmányoznom kellett a Melody Makert és a New Musical Expresst.

Kézen fogva vezettem Papát a hátsó helyiségbe. Kevin Ayers, a Soft Machine-ől, egy széken ült és egy mikrofonba suttogott. Két francia lány folyton elbotolva ténfergett a színpadon. Papa és én egy-egy sört ittunk. Nem voltam hozzászokva az alkoholhoz így azonnal lerészegedtem. Papa viszont csak rosszkedvű lett:

Bosszant az Anyád. – morogta – Mindig kimarad a dolgokból. Egyedül én törekszem, hogy összetartsam a családot. Épp ezért, hogy az elmémet tisztán tartsam, van szükségem a rendszeres, pihentető meditációra.

Miért nem váltok el? – kérdeztem kezes segítőkészséggel.

Azt te sem szeretnéd.

A válás valóban nem az a dolog volt, amely megfelelő megoldás lenne számukra. A külvárosiak ritkán álmodoznak függetlenségről a boldogság reményében. Az egész csak bizalom és kitartás kérdése volt: védelem és biztonság az unalomért cserébe. Kezeim ökölbe szorultak az asztal alatt. Nem akartam erre gondolni. Évek telhetnek el, amíg sikerül a belvárosba, a tulajdonképpeni Londonba menekülnöm, ahol a kísértések végtelen tárházának tűnt élet.

Be vagyok szarva a mai este miatt – kezdte újra Papa – Sohasem csináltam még ilyet. Nem értem ezeket az embereket. El fogom baszni az egészet.

Kay-ék lényegesen vastagabbak voltak, mint mi, nagyobb házuk volt, kocsibejáróval, garázzsal, autóval. A ház egy fákkal szegélyezett úton volt, nem messze a Beckenham High Streettől. A háznak ablakkiszögellései, padlástere és üvegház-része is volt a három hálószobán és a központi fűtésen kívül.

Nem ismertem rá Eva Kay-re, amikor üdvözölt minket az ajtóban, egy pillanatig azt hittem, rossz helyen vagyunk. Egy földig érő, többszínű kaftánt viselt, haját leengedte, illetve ki. Szemhéját feketére festette, amitől úgy nézett ki, mint egy panda. Meztelen lábain a körmök felváltva zöldre és kékre voltak festve. A bejárati ajtó becsukódott, és ahogy az előszoba sötétjébe léptünk, Eva megölelte Papát, végigcsókolta az arcát, az ajkait is beleértve. Először voltam szemtanúja annak, hogy Papát valaki igazi érdeklődéssel csókolja. Óriási meglepetés, mondhatom, hogy nyoma sem volt egy bizonyos Mr Kaynek. Majd felém fordult Eva és olyan volt, mint egy füstölő vagy egy illatgyertya, csak hús-vér emberből: keleti aromákat árasztott magából. Amikor engem is szájon csókolt, leforrázva azon gondolkodtam, hogy Eva vajon a legkülönösebb ember, akivel eddig találkoztam, vagy pedig a legnagyobb képmutató; összeszorult a gyomrom. Majd kartávolságnyira tartva magától végigmért, akár egy kabátot, amelyet épp felpróbálni szándékozik, és megjegyezte:

Karim Amir, te olyan egzotikus, olyan eredeti vagy! Mennyire illesz az esthez, nézz magadra!

Köszönöm, Mrs Kay. Ha tudom, jobban felöltözöm.

És mindehhez apád bámulatos, de nem fellengzős humorérzéke társul!

Éreztem, hogy valaki figyel, és amikor felnéztem, láttam Charlie-t a korlát által félig rejtetten a legfelső lépcsőn üldögélni. Charlie végzős volt a suliban, majdnem egy évvel idősebb nálam. Az a fajta fiú volt, akit a természet olyan szépséggel lehelt be, hogy az emberek féltek közeledni hozzá (az orra oly egyenes, az orcája oly finoman gödröcskés, az ajkai olyan rózsabimbószerűek), ezért gyakran volt egyedül. Még a férfiak és fiúk is küzdöttek merevedésükkel, ha csak egy szobában voltak vele; a többieknek pedig elég volt ugyanabban az országban élni ugyanehhez a hatáshoz. A nők sóhajtoztak jelenlétében, a tanárokat viszont irritálta. Pár nappal ezelőtt, az iskolagyűlés alatt történt, hogy a pedagógusok, akár egy eltelt tehéncsorda, ücsörögtek a színpadon, az igazgató pedig Vaughan Williamsről magyarázott és a Fantasia on Grensleevs-t készültünk meghallgatni. Amikor Yid, a hitoktató, szenteskedően leeresztette a tűt a poros lemezre, Charlie, aki egy sorral előttem egyedül álldogált, billegetni, rázni kezdte a fejét, és suttogott: „Nézzétek! Vágjátok ezt, arcok?” „Mi folyik itt?” – kérdeztük egymástól. De hamarosan megértettük: a hangszórókon keresztül Vaughan Williams mellett a Beatles ComeTogether-jét hallottuk sziszegni. Az igazgató felkapta a fejét, amelyet korábban a muzsika finom hangjait mélyebben átélendő hajtott le, és Yid a tanárok csoportja felé törtetett, hogy visszaszerezze a mikrofont, ám ekkor már a fél iskola a Beatles-t énekelte: „… groove it up slowly … he got ju-ju eyeballs … he got hair down to his knees ….” Charlie-t mindannyiunk szeme láttára botozták meg ezért.

Most, mintegy létem, személyem elismeréseként felém bólintott. Az Evahoz vezető úton szándékosan zártam őt ki a gondolataimból. Egyébként sem hittem, hogy otthon lesz, épp ezért mentem a Three Tuns-be, hátha felbukkan egy koraesti italra.

Jó látni téged, öregem – üdvözölt lassan ereszkedve le a lépcsőn, majd megölelte Papát, akit egyébként keresztnevén szólított. Csodáltam önbizalmát és lehengerlő stílusát, csakúgy, mint mindig. Remegtem az izgalomtól, amikor követett minket a nappaliba; a sakk-klubban nem várt rám ilyen élmény.

Anya gyakran nevezte Evat aljasnak, felvágósnak, nagyszájúnak, és még én is felismertem, hogy Eva egy kissé nevetséges, azonban ő volt az egyetlen harminc év fölötti, akivel beszélni tudtam. Szükségszerűen jó hangulatú vagy épp szenvedélyesen lelkes volt valamiért.

Legalább nem vont páncélt az érzései köré, mint a többi szerencsétlen félhalott felnőtt körülöttünk. Szerette a Rolling Stones első albumát; A ThirdEarBand dalt ajánlott neki; Isadora Duncan táncokat mutatott az előszobánkban, majd elmondta, ki volt Isadora Duncan és hogy miért szerette a sálakat; Eva ott volt a Creamutolsó koncertjén. Egyik szünetben, az iskolaudvaron, mielőtt a termeinkbe vonultunk volna, Charlie elmesélte Eva legutóbbi őrült tettét: tojást és szalonnát szervírozott neki és barátnőjének az ágyba, majd megkérdezte őket, hogy lenne-e kedvük szeretkezni.

Néha Eva átjött hozzánk, hogy elvigye Papát az Írókörbe, ám ilyenkor is az első dolga volt, hogy felszaladt a szobámba, és megnézte a Marc Bolan-képeimet.

Mit olvasol, mutasd az új könyveidet! – követelte. És egyszer: – Mi a csodáért szereted Kerouac-ot, te szerencsétlen szűz. Ismered Truman Capote zseniális megjegyzését róla?

Nem.

Azt mondta: „Ez nem írás, ez gépelés.”

De Eva…! – és hogy megleckéztessem, felolvastam Az úton utolsó oldalait neki.

Jó védekezés – ismerte el, de közben morgott is valamit, mert mindig övé kellett legyen az utolsó szó:

A legkegyetlenebb dolog, amit Kerouac-kal tehetsz, hogy újraolvasod harmincnyolc évesen. – Távozóban kinyitotta „terülj-terülj táskáját”, ahogy ő nevezte:

Itt van egy másik olvasnivaló – a Candide volt az – jövő szombaton felhívlak, hogy leteszteljelek belőle!

A legizgalmasabb idő Evaval az volt, amikor az ágyamon fekve lemezeket mutattam neki, ő pedig egészen bizalmas dolgokról, szerelmi életének titkairól meg ilyesmiről kezdett el beszélni. A férje gyakran megverte, és sohasem szeretkeztek, noha ő szeretett volna, mert, mint mondta, élni akart; mindenki másnak ez lenne a legészbontóbb ajánlat, amit egy nő tehet. Eva persze a „baszás” szót használta.

Szóval Eva megijesztett, felizgatott, és attól a pillanattól kezdve, hogy megismertük, valahogy felkavarta az egész életünket. Vajon mi volt a terve a Papámmal? Vajon mi zajlott a fejében?

Eva eltolta a bútorokat, a mintás karosszékek és az üveglapú asztalok a fenyő könyvespolcokkal kerültek szembe, a függönyöket behúzták. Négy középkorú férfi és négy középkorú nő, fehér ember mind, keresztbe tett lábbal, földimogyorót eszegetve és bort szopogatva ült a padlón. Előbbiektől külön, a falnak vetett háttal egy meghatározhatatlan korú férfi üldögélt – lehetett bármi, huszonöt évestől negyvenöt évesig –, fekete, viseltes kordbársony kabátban és egy ódivatú, nehéz fekete cipőben. Nadrágjának szára a zoknijába volt tűrve. Haja szőke és zsíros volt; zsebei papír zsebkendőktől dudorodtak. Nem úgy tűnt, mintha ismerne bárkit is, vagy ha igen, nem nagyon igyekezett beszélni velük. Érdeklődő volt, ám érdeklődése, ahogy dohányozva, ideges készenlétben üldögélt, inkább tudományos természetűnek tűnt.

Valami kántáló muzsika szólt, ami a temetéseket juttatta eszembe.

Lehetséges nem szeretni Bachot? – mormogott Charlie.

Épp nem az esetem.

Rendicsek, elfogadom. Azt hiszem, van fent valami, ami sokkal inkább az eseted.

Hol van az apád?

Idegösszeomlása van.

Ez azt jelenti, hogy nincs itt?

Valami pszichiátriai gondozóban van, ahol kedvére kitombolhatja magát.

A családomban az idegösszeroppanás épp oly egzotikus dolognak számított, mint, teszem azt, New Orleans. Fogalmam sincs, mivel jár ez az egész, de hogy Charlie apja ideges típusnak tűnt, az egyszer biztos. Az egyetlen alkalommal, amikor átjött hozzánk, sírva üldögélt a konyhában, miközben apa töltőtollát javította, Eva pedig a nappaliban épp arról beszélt, hogy motorkerékpárt kell vásárolnia. Emlékszem, anyámnak ettől ásítania kellett.

Papa most a padlón ült. A beszélgetés zenéről és könyvekről szólt, és olyan nevekről, mint Dvorák, Krishnamurti és Eclectic. Közelebbről megnézve őket, észrevettem, hogy a férfiak egytől-egyig a reklám-, a tervező-, vagy valami hasonló egyéb majdnem-művész szakmában vannak. Charlie apja hirdetéstervező volt. De a bársonyzakós férfit nem tudtam hova tenni. Akárkik is voltak ezek az emberek, szörnyű mennyiségű felvágósság randevúzott itt – több ebben az egy szobában, mint amennyit az egész Királyságban találnánk.

Papa otthon csak nevetett volna mindezen. De most, a sűrűjében, úgy viselkedett, mintha legalábbis ez lenne élete csúcspontja. Hangosan beszélve, folyton közbevágva és megérintve bárkit, aki elég közel volt, vezette a társalgást. A férfiak és a nők – kivéve a bársonyzakóst – lassan kört formáltak körülötte a földön. Vajon velünk otthon miért volt mogorva és sértetten morgolódó?

Észrevettem, hogy egy hozzám közel ülő férfi a mellette lévő másikhoz fordul és Papa felé mutogat, miközben ő épp teljes lendülettel annak fontosságáról értekezett egy nőnek, aki mellesleg egy férfiingen és egy fekete harisnyán kívül egyebet nem viselt, hogy miért fontos az elme kiürítése és megtisztítása. A nő bátorítóan bólintott Papa felé. A férfi hangos suttogással szólt társához:

Miért hozta Eva ezt a boxos indiait ide? Csak, hogy idegesítsen minket?

Bemutatót fog tartani a misztikus művészetről.

És a tevéje pedig kint parkol, ugye?

Nem, varázsszőnyegen érkezett.

Vajon a Diegoban vagy az Ikeában vette?

Egy éles rúgást vittem be a férfi vesetájékára. Felnézett.

Gyere föl a pecómba, Karim – szólt Charlie nagy megkönnyebbülésemre.

Ám mielőtt kiértünk volna, Eva lekapcsolta az egyik lámpát, a megmaradó lámpára pedig egy jókora, áttetsző sálat dobott, amelytől a szoba tompa rózsaszínes homályba borult. A mozdulatai balett-szerűvé váltak és az emberek, egyik a másik után, elcsendesedtek. Eva körbehordozta mosolyát:

Szóval, miért nem lazítjuk kissé el magunkat? – mondta. A társaság egyetértően bólintott.

Szóval, miért ne – szólt az inges nő.

Igen, igen – mondta valaki más.

Egy férfi bő kesztyűkként összecsapta a kezeit és olyan szélesre nyitotta száját, amilyenre csak tudta, szemét düllesztve kilökte a nyelvét, amelytől úgy nézett ki, mint egy vízköpő.

Eva Papa felé fordult, és japán-módra meghajolt előtte.

Az én kedves, jó barátom, Haroon, most megmutatja nekünk az Utat. Az Ösvényt.

Aztakurvaistenit – súgtam oda Charlie-nak, mert eszembe jutott, hogy Papa még Beckenhambe se találná meg az utat.

Figyelj, figyelj jól – suttogott Charlie leguggolva.

Papa leült a szoba végében. Mindenki feszülten, várakozással telten figyelte, kivéve az a két közeli férfi, akik úgy pillantottak egymásra, mintha épp nevetni akarnának. Papa lassan és magabiztosan beszélt. A korábbi idegesség, úgy tűnt, hogy eltűnt. Láthatóan tudta, hogy övé minden figyelmük és azt fogják tenni, amit mond nekik. Biztos voltam benne, hogy noha soha nem csinált ilyesmit azelőtt, szárnyalni fog a sikerben.

A dolgok, amelyek ma este történni fognak, nagyon sok jót adnak majd Önöknek. Még az is lehetséges, hogy kissé megváltoztatja, vagy legalábbis ráveszi önöket, hogy meg akarjanak változni annak érdekében, hogy kihasználhassák az önökben rejlő összes lehetőséget. Azonban van egy dolog, amit nem szabad tenniük. Nem szabad ellenállniuk. Ha ellenállnak, az egész olyanná válik, mintha behúzott kézifékkel kocsikáznának.

Szünetet tartott. A szemek csüngtek rajta.

Csináljunk egy-két gyakorlatot a padlón. Kérem, üljenek széttett lábbal.

Széttették a lábaikat.

Emeljék fel a karjaikat.

Felemelték karjaikat.

Most, kilélegezve, nyújtózzanak a jobb lábuk felé.

Néhány alap jóga-póz után hagyta őket a hátukon feküdni. Gyengéden kiadott parancsaira elernyesztették ujjaikat, egyiket a másik után, majd a csuklójukat, lábujjaikat, bokájukat, homlokukat és, furcsa módon, a füleiket. Közben Papa nem vesztegette az idejét és megszabadult cipőjétől, zoknijától, majd – persze sejthettem volna – az ingétől és tiszta hálóból készült atlétájától. Majd feszültségüket tesztelendő megemelt egy elernyedt kart itt, egy lábat ott, így lépkedett körbe az elnyúlt álmodozók között. Háton fektében Evanak egyik szeme pajkosan kinyílt, előbb csak kissé, majd lassan egyre tágabbra. Vajon látott már ilyen sötét, kemény, szőrös mellkast valaha? Amikor Papa ellebegett mellette, kezével megérintette a lábát. A bársonyruhás férfi egyáltalán nem nyugodott meg: feküdt keresztbe tett lábbal, mint egy csomag pálcika, égő cigaretta volt az ujjai között és elgondolkodva bámulta a mennyezetet.

Tűnjünk el innen, mielőtt még hipnózisba esnénk, mint ezek az idióták – sziszegtem Charlie-nak.

Hát nem lenyűgöző?

Az emeleti lépcső pihenőjéről létra vezetett föl Charlie padlásszobájához.

Kérlek, vedd le az órád! – mondta. – Az én területemen az idő nem létezik. A földre helyeztem az órám, és felmásztam a létrán a padlásszobába, amely végighúzódott a ház teljes hosszán. Charlie-é volt az egész. Mandalák és fejek hosszú hajjal voltak a ferdén dűlő falra és az alacsony plafonra festve. A dobkészlete középen volt. Négy gitárja – két akusztikus és két Stratocaster – a falnak támasztva egy sorban állt; nagy párnák szertehajigálva; halomban lemezek és a négy Beatles tag a Sergeant Pepper időkből a falon, akár az istenek.

Hallgattál valami jót mostanában? – kérdezte miközben meggyújtott egy gyertyát.

Aha.

A nappali nyugodtsága és csendje után a hangom lehetetlenül hangosnak tetszett.

Az új Stones album. Lejátszottam ma a zene-klubban, az arcok teljesen megőrültek tőle. Ledobták a kabátjukat, nyakkendőjüket és táncoltak. Én az asztal tetején tomboltam! Az egész olyan volt, mint valami ijesztő pogány rítus. Öregem, ott kellett volna lenned.

Charlie arckifejezéséből azonnal tudtam, hogy egy barom voltam, egy nyárspolgár, egy gyermek. Hátravetette vállig érő haját, türelmesen nézett rám egy darabig majd mosolygott.

Azt hiszem, Karim, itt az ideje, hogy végre kimosd a füled valami igazán tápláló muzsikával.

Feltette az Ummagumma-t a Pink Floydtól. Erőlködnöm kellett, hogy figyeljek, amíg Charlie velem szemben ülve egy spanglit tekert, száraz leveleket szórva a dohány közé.

Az apád, ő a legjobb, marha nagy arc. Okos. Minden reggel csinálod ezt a meditációs-izét?

Bólintottam. Egy bólintás még nem lehet hazugság, igaz?

És a kántálást is?

Nem, azt nem minden nap.

A reggeleinkre gondoltam: Papa köröskörül futkározik a konyhában, olíva olajt keresve a hajára; testvérem és én birkózunk a Daily Mirror-ért; az Anyám panaszkodik, hogy dolgoznia kell menni a cipőboltba.

Charlie átadta a cigit. Szívtam belőle egy nagy slukkot, majd vissza is adtam, de olyan szerencsétlenül, hogy egy apró parázs esett az ingem elejére és egy kisebb lyukat égetve rajta. Szédült voltam és izgatott, azonnal felálltam.

Mi a gond?

Ki kell mennem a rötyire.

Csorogtam lefelé a létrán. Kay-ék fürdőszobájában Genet darabok keretezett színházi poszterei voltak.Bambusz-, és pergamentekercsek közösülő köpcös keletiekkel díszítve. Még bidéjük is volt. Betépve, amint ott ültem, nadrágom letolva, mindent beleadva, volt egy rendkívüli felismerésem. Olyan tisztán láttam az életemet, ahogy még soha: a jövőt és, hogy mit akarok csinálni. Mindig aktívan akarok élni: miszticizmus, alkohol, szex, értelmes emberek és drogok. Noha soha nem gondoltam még így az életemre, most semmi egyebet nem akartam. Megnyílt az ajtó a jövőre: láttam, melyik úton tovább.

És Charlie? Iránta érzett szerelmem szokatlan volt, ahhoz képest, ahogy a szerelmek általában működnek: terméketlen volt. Mindenkinél jobban csodáltam és magamnál is jobban szerettem, de őt magát nem igazán akartam. Végső soron olyan szerettem volna lenni, mint ő: sóvárogtam a tehetségére, az arcára, a stílusára; szerettem volna egyszer úgy ébredni, hogy mindezen tulajdonságok a sajátommá váltak.

Az emeleti hallban álltam. A ház csöndes volt nem számítva a A Saucer full of Secrets tető felől szűrődő hangjait. Valaki füstölőt égetett. Lemásztam a lépcsőn a földszintre. A nappali ajtaja nyitva volt. Körbenéztem a homályosan megvilágított szobában. A reklámemberek és feleségeik keresztbe tett lábbal, egyenes háttal, mélyen, egyenletes rendszerességgel lélegezve ültek. A bársonyöltönyös mindenkinek háttal üldögélt egy székben, cigarettázott és olvasott. Se Eva, se Papa nem voltak a szobában. Hova tűnhettek?

Magukra hagytam a hipnotizált Buddhákat, keresztülmentem a házon egyenesen a konyhába. A hátsó ajtó tárva-nyitva volt. Kiléptem a sötétbe. Meleg este volt, telehold.

Letérdeltem. Tudtam, ezt kell tennem – Papa bemutatója óta eléggé intuitív lettem. Négykézláb keresztülmásztam a belső udvaron. Barbecue-zhattak nemrég, mert az udvar teli volt pengeéles széndarabkákkal, amelyek beleálltak a térdembe, de komolyabb sérülés nélkül sikerült elérnem a gyep szélét. Homályosan láttam, hogy a gyep másik végében egy kerti pad volt. Ahogy közelebb kúsztam, elég holdfény volt, hogy lássam: Eva van a padon. Kaftánját felhúzta a feje fölé. Ha megerőltettem a szemem, láttam a mellét. És én erőltettem, persze, hogy erőltettem, amíg szemgolyóim ki nem száradtak üregükben. Végül megtudtam, amit addig csupán sejtettem: Evanak csak egy melle van; ahol szokás szerint a másik lenne, nem volt semmi, már amennyire meg tudtam ítélni a homályban.

A hajzuhatag és hús alatt, tulajdonképpen elrejtve előlem, Papa volt. Tudtam, hogy Papuci az, mert, nem sokat törődve a szomszédokkal, telekiabálta a beckenhami kerteket, hogy „Ó, Istenem, ó, Istenem, óóó, Istenem!” Vajon így fogantam én is, tűnődtem, a külvárosi ég alatt, éjszaka, egy buddhistának álcázott hiteszegett muzulmán keresztény szitkai között? Egy harsány csattanás hallatszott, ahogy Eva – az ellentmondást nem tűrés gesztusaként – Papa szájára tapasztotta kezét; ösztönösen majdnem kirohantam, hogy hangot adjak nemtetszésemnek… Hanem, Istenem, Eva aztán tudott keverni: hátravetett háttal, a csillagokat nézve rugaszkodott el a fűről, mint egy futballista, szállt a haja. De mi van a súlyos teherrel Papa farán? A pad lenyomata bizonyára napokig megmarad a csóró seggén, beleégetve, mint a grill nyomai a rostélyos húson.

Eva elvette kezét Papa szájáról, aki nevetni kezdett. A boldog baszó csak nevetett és nevetett. Olyasvalaki boldogsága volt ez, akit nem ismertem, eltelve önző kéjjel és önmagával. Teljesen lehervasztott.

Eloldalogtam. A konyhában töltöttem egy pohár whisky-t és felhajtottam. A bársonykabátos a konyha sarkában álldogált. A szeme csúnyán rángatózott. Kinyújtotta a kezét:

Shadwell – mondta.

Charlie háton feküdt a padlás padlóján. Elvettem tőle a spanglit, levettem a csizmámat és lefeküdtem.

Gyere és feküdj mellém, közelebb. – mondta – Kezét a karomra tette. – Ne vedd ezt rossz néven.

Nem, soha, bármi legyen is az, Charlie.

Visszafogottabban kellene öltöznöd.

Visszafogottabban?

Visszafogottabban, igen.

Féloldalt fordulva felkönyökölt és rám koncentrált. Szája zárva volt. Napoztam az arca alatt.

Levi’s-t javaslok egy nyitott nyakú inggel, talán rózsaszín vagy lila, és egy vastag barna övvel. És felejtsd el a fejpántot.

Felejtsem el a fejpántot?

Felejtsd el.

Letéptem a fejpántomat és a padlóra dobtam.

Tessék, Anyádnak adom.

Tudod, Karim, hajlamos vagy kissé úgy kinézni mint egy gyöngykirálynő.

Én, aki csakis olyan, olyan okos akartam lenni, mint Charlie, és lelkem minden rezdülésében olyan laza – agyamba tetováltam szavait: Levi’s egy nyitott nyakú inggel, talán valami szolid rózsaszín vagy lila. Soha többet nem megyek ki másban az utcára.

Amíg undorral gondoltam magamra és a ruhatáramra, és tényleg készen álltam levizelni az összes göncömet, Charlie csukott szemmel hátradőlt, elméjében az igazi szabászati ráérzéssel. A házban rajtam kívül lényegében mindenki a mennyekben volt.

Combjára tettem a kezem. Nincs reakció. Ott tartottam néhány percig, míg izzadság ütközött ki az ujjbegyeimen. A szeme zárva maradt, de a farmerjában nőni kezdett. Hirtelen magabiztos lettem és kezdtem megőrülni. Az övéhez nyúltam, majd a farkához, kitettem a levegőre, hogy lecsillapodjon. Ő adott jelet: összerándult! Ezek az elektromos rezdülései az emberi testnek segítenek megértenünk egymást.

Sok péniszt fogtam már ezelőtt, az iskolában, ahol állandóan paskoltuk, dörzsöltük, csipkedtük egymást, ez némileg megtörte a tanulás monotóniáját, de soha nem csókoltam még férfit.

Charlie, merre vagy?

Megpróbáltam megcsókolni. Fejének oldalra fordításával kerülte el az ajkamat. De amikor a kezembe élvezett, esküszöm, az éretlen életem egyik kiemelkedő pillanata volt: utcáimon táncoltak, zászlóim lobogtak, trombitáim harsogtak.

Az ujjaimat nyalogattam, és azon gondolkodtam, hol vásárolhatnék egy rózsaszín inget, amikor egy hangot hallottam, amely bizonyosan nem a Pink Floyd volt. Megfordultam és a padlás túloldalán láttam a padló nyílásából felemelkedni Papa lobogó szemét, orrát, nyakát, híres mellkasát. Charlie gyorsan arrébb húzódott, én felugrottam. Papa felém sietett nyomában a mosolygó Eva-val. Papa Charlie-ról rám, majd visszanézett. Eva beleszagolt a levegőbe.

Ti huncut fiúk.

Mi az, Eva? – kérdezte Charlie.

Otthonit szívni! Szép!

Majd úgy döntött, itt az ideje, hogy hazavigyen minket. Sorban lemásztunk a létrán. Papa, első lévén, rálépett a padlón hagyott órámra, darabokra törve azt és elvágva a lábát.

A házunknál kiszálltunk az autóból, elbúcsúztam Eva-tól és előrementem, de a verandáról láttam, amint Eva megpróbálja megcsókolni Papát, miközben ő megpróbál kezet rázni vele.

A házunk sötét és hideg volt, amikor kimerülten besurrantunk. Papának hat harminckor kellett kelnie nekem pedig hétkor kezdődött az újságkihordás. Az előszobában ütésre emelte a kezét, de részegebb volt annál, mint amennyire én be voltam tépve, úgyhogy megragadtam a hálátlan szarházit.

Mi a fenét művelsz? – kérdezte.

Fogd be! – mondtam olyan gyorsan, ahogy tudtam.

Láttalak, Karim! Istenem, te szartúró, fartúró buzeráns! A saját fiam! Hogyan történhetett ez?!

Csalódott bennem. Fel-le ugrált idegességében, mintha csak azt tudta volna épp meg, hogy porig égett a ház. Nem tudtam mit tegyek, szóval elkezdtem imitálni a hangját, amelyet fölvett a reklámemberek és Eva előtt az előadása alatt.

Nyugi, Papszi, ereszd el az egész tested, a kezed ujjaitól a lábujjaidig és küld elmédet egy csöndes kertbe, ahol…

Majd elküldelek én egy kibaszott orvoshoz, hogy megvizsgálja a töködet!

Meg kellett állítanom tombolását, mielőtt Anyám meg a szomszédok feltűnnénk. Suttogtam:

Én is láttalak, Papszi.

Nem láttál semmit – mondta undorral vegyes megvetéssel. Nagyon arrogáns tudott lenni, ez bizonyára a felsőosztálybeli háttere miatt volt így, de a kezemben tartottam.

Anyámnak legalább két melle van!

Papa a mosdóba ment, és anélkül, hogy bezárta volna az ajtót, okádni kezdett. Mögé álltam és dörzsöltem a hátát, amíg kihányta magát.

Soha nem említem a mai estét – mondtam – és te se fogod.

Miért hoztad így haza? – kérdezte anyám. Mögöttünk állt, köntösben, amely olyan hosszú volt, hogy majdnem a földig ért, szögletessé téve ezzel az alakját. Fáradt volt, és ezzel a való életre emlékeztetett. Kiabálni szerettem volna: „Vidd innen a való életet!”

Nem tudtál vigyázni rá? – morgott, miközben a karomat csipkedte – órákig ültem várakozva az ablakban. Miért nem telefonáltatok?

Papa végül felegyenesedett, és elment mellettünk.

Készítsd elő nekem az ágyat az első szobában – mondta Anyám – nem tudok e mellett a disznó mellett aludni, bűzlik és okádni fog egész éjjel.

Amikor megvetettem az ágyat és belebújt – persze neki túl szűk, rövid és kényelmetlen volt – mondtam valamit:

Soha nem nősülök meg, OK?

Nem hibáztatlak – mondta megfordulva és szemét lehunyva.

Nem hiszem, hogy sokat tudott aludni azon a kanapén, és én ezért is sajnáltam, azonban a mód, ahogy magát büntette, irritált. Miért nem tud keményebb lenni? Miért nem vág vissza? Elhatároztam, én erősebb leszek. Azon az éjjel én se aludtam, csak ültem az ágyban a Radio Caroline-t hallgattam, elmémben forgatva azt az izgalmas és lehetőségekkel teli világot, amelyet aznap megpillantottam, és amelyet szerettem volna kiterjeszteni, mint a jövő egyik mintáját.

Az este után Papa egy hétig csak duzzogott, nem beszélt, noha néha rámutatott dolgokra, például a sóra és a borsra. Olykor ez a gesztikuláció belekeverte valami bonyolult Marcel Marceau-szerű pantomim nyelvbe. Földönkívüli látogatók az ablakon benézve azt gondolhatták volna, hogy valamilyen családi találgatós játékot játszunk, ahogy a testvérem, anyám és én egymásnak fogódzókat kiabálva Papa köré gyűlünk, és ő megpróbálja megmutatni nekünk (mindenfajta baráti szóban megnyilvánuló engedmény tétele nélkül), hogy a csatornát eldugították a levelek, ezért a ház egyik oldala nedvesedik, tehát megkérne engem és Alliet, hogy másszunk fel a létrára, és tegyük rendbe, miközben Anyám fogja a lajtorját. Vacsoránál csendben ültünk és ettük a borjú burgerünket, sült krumplinkat és halrudainkat, amikor egyszer csak anyámból előbuktak a könnyek és tenyerével az asztal lapját verte:

Szörnyű az életem, szörnyű! – sírta – Hát senki se érti meg?

Egy pillanatig meglepetten néztünk rá, majd folytattuk az evést. Mint mindig, Anyám dolga volt a mosogatás, senki se segített neki, tea után mindenki, amilyen gyorsan csak tudott, elszivárgott. Az öcsém, Amar, aki négy évvel fiatalabb nálam, és aki, hogy elkerülje a faji problémákat, Allei-nek hívta magát, mindig korán ágyba bújt, és olyan divatlapokat olvasott, mint a Vogue, HarpersandQueen és minden európai magazint, amit be tudott szerezni. Az ágyban egy vörös selyempizsamát, egy ócskapiacon vett smoking kabátot és hajhálót viselt. „Mi a probléma azzal, ha valaki jól néz ki” –mondogatta a lépcsőn felfelé lépkedve. Én gyakran mentem a parkba esténként, üldögélni a húgyszagú faházikóban és cigizni a többi sráccal, akinek sikerült ilyenkor meglógnia otthonról.

Papának kemény elképzelései voltak a női-férfi munkamegosztásról. Mindketten dolgoztak: anyám egy cipőüzletben a High Streeten, hogy Allie tanulmányait fedezhesse, aki fejébe vette, hogy ballett-táncos lesz és egy drága magániskolába járt. Ugyanakkor anyám csinálta az összes házimunkát és a főzést is. Ebédidőben bevásárolt és este előkészítette a vacsorát. Ezután tévét nézett tíz óra harmincig. A tévé volt az egyetlen terület, ahol teljhatalma volt. Az volt a ki nem mondott szabály, hogy ő mindig azt néz, amit akar; esélyünk se lett volna, ha valamelyikünk mást szeretett volna nézni, mert napjának utolsó energiájával olyan önsajnálatból és frusztrációból magának gyúanyagot merítő ideges tombolást rendezett volna, amelyet egyikünk se merészelt megkockáztatni. Anyám élt-halt a Steptoeés fiáért, a Kandi kameráért és a A szökevényért.

Ha ismétlést vagy politikai műsort adtak, akkor csak rajzolgatott. Szálltak a kezei: művészeti iskolába járt. Rajzolt nekünk és lerajzolt minket, a fejünket, hármat egy oldalra, éveken keresztül. Három önző ember – így hívott bennünket. Azt mondta, hogy nem szereti a férfiakat, mert a férfiak kegyetlen vadállatok, hiszen nem a nők nyitották meg a gázcsapokat Auschwitzban és nem a nők bombázták Vietnámot. Papa csendfogadalma alatt Anyám sokat rajzolt a szék mögé félretéve horgolásait, gyermekkori háborús naplóját („Légiriadó ma éjjel”) és a Catherine Cookson regényeit. Gyakran próbáltam hatni rá, hogy normális könyveket olvasson, mint Az éj szelíd trónján és a A Dharma hobók, de ő mindig azt mondta, hogy túl aprók a betűk.

Egyik délután, pár nappal a Nagy Duzzogás kezdete után, mogyorókrémes szendvicset csináltam magamnak, feltettem a lemezjátszóra a Who Live at Leeds albumát, teljes hangerőn – jobban ízlik így Townsend gitár-kvintje a Summertime Blues-ban – és kinyitottam Anyám rajztömbjét. Tudtam, hogy találni fogok valamit. Átpörgettem a lapokat, amíg megláttam egy rajzot Papáról, meztelenül.

Mellette, kicsit magasabb, ott volt Eva, szintén meztelenül, készen, egyetlen, nagy mellel. Úgy fogták egymás kezét, mint az ijedt gyermekek, minden hiúság és cicoma nélkül álltak, mintha csak azt mondanák: Ez mind, amik vagyunk, ez a testünk. Úgy néztek ki mint John Lennon és Yoko Ono. Hogy tudott anyám ilyen tárgyilagos lenni? Honnan tudja egyáltalán, hogy azok ketten basztak?

Nincs titok biztonságban előttem. Nyomozásomat nem korlátoztam kizárólag anyámra. Így tudtam meg, hogy bár Papa hallgatott, a szeme mégis nagyon gyakorlott volt. Belenéztem az aktatáskájába és Lu Po, Lao Tzu és Christmas Humphreys könyveket találtam.

Tudtam, hogy a legérdekesebb dolog, amely a házban jelenleg történhetne, ha telefonon keresnék Papát és így kerülne tesztelésre a csendfogadalma. Szóval, amikor egyik este, későn, tíz harminckor csörgött, úgy intéztem, hogy én legyek ott először. Eva hangját meghallva jöttem rá, hogy tulajdonképpen mennyire hiányzott nekem is.

Halló, én édes, huncut fiacskám, hol van az Apád? Miért nem hívtál? Mit olvasol? – pattogzottak kérdései.

Ajánlj valamit, Eva.

Jobb lesz, ha meglátogatsz, majd én megtöltöm a fejed lila eszmékkel.

Mikor mehetek?

Ezt nem is kell kérdezned, csak gyere, amikor jólesik.

Megkerestem Papát, aki történetesen pizsamában álldogált a hálószobaajtó mögött. Megragadta a kagylót. Nem hittem el, hogy képes lesz a saját házában beszélni.

Halló – mondta rekedtesen, mintha nem lenne hozzászokva hangja használatához – Eva, kedves, örülök, hogy hívsz, de elment a hangom, azt gyanítom gégerák. Felhívhatlak az irodából?

A szobámba mentem, bekapcsoltam a nagy barna rádiót, vártam, amíg bemelegszik, és átgondoltam az eseményeket.

Anyám megint rajzolt azon az éjjel.

A másik dolog, ami történt, hogy rájöttem, a Pópa, ahogy Papát hívtam mostanában, komolyan mesterkedik valamiben, ugyanis ő adta ki azt a furcsa hangot, amelyet a szobájából hallottam többször is felszűrődni, amikor aludni tértem. Igen, Pópa beszélt magában, de nem bizalmasan: lassan beszélt, a szokásosnál mélyebb hangon, mintha tömeg előtt szónokolna, az „sz” hangokat hosszan sziszegtette, felnagyítva indiai akcentusát. Nem értettem: éveket töltött azzal, hogy kiejtésében még „angolabb” legyen, ezzel is kerülve a feltűnést, és most, mindezt szívlapáttal dobja sutba? Miért?

Néhány héttel később egy szombat reggelen a szobájába hívott és titokzatosan megkérdezte:

Készen állsz ma este?

Ma este, Pópa, mire?

Fellépek – mondta, és nem sikerült lepleznie hangjában az örömöt.

Tényleg? Megint?

Igen, felkértek, közösségi igény.

Ez nagyszerű. Hol lesz?

A helyszín titok. – Boldogan paskolta a hasát. Fellépni, ez volt, amit igazán akart most. – Egész Orpington várja, hogy láthasson. Népszerűbb leszek, mint Bob Hope. De anyádnak egy szót se! Egyáltalán nem érti a fellépéseimet, vagy, ha úgy tetszik, a lelépéseimet. No, benne vagy?

Benne, Papa.

Nagyon jó, készülődj!

Kézfejével finoman megérintette arcomat:

Izgatott vagy, igaz? – nem mondtam semmit – Teljesen a „térjünk a lényegre” drukkjában vagy, igaz?

Igen. – mondtam félénken.

És én szeretek veled lenni, fiú. Nagyon szeretlek. Együtt növünk fel, úgy bizony.

Igaza volt, nagyon vártam ezt a második fellépését. Örültem a tevékenységnek is persze, de emellett volt valami igazán fontos, amit tudni szerettem volna. Látni akartam, hogy Papa vajon csak egy kuruzsló, vagy tényleg van valami abban, amit csinál. Végül is, nem csak Eva-t nyűgözte le, hanem, ami igazán nagy dolog, Charlie-t is. A varázslat hatott rájuk és ezzel, fenntartásokkal, kiérdemelte tőlem a „Pópa” becenevet. Még nem volt teljesen jogosult a névre: látni akartam, hogy, amint eléri fénykorát, Papa valóban tud adni valamit az embereknek, vagy belőle is csupán egy újabb külvárosi különc lesz.

A fordítás egy részlete megjelent:

Új Forrás, 2012/7, 68-75.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s