„Miért az éjszaka piszkálja fel a költészetet?”

– Petri György Reggel című versének elemzése –

Petri György első kötetének (Magyarázatok M. számára) első verse a Reggel, utolsó kötetének utolsó verse pedig a Már reggel van címet viseli.[1] Halálos betegként tudatosan szerkeszthette meg a kötetet úgy, hogy az, egy lezáró gesztus segítségével, az egész életművet „keretessé” tegye. Ez önmagában is érdekessé teszi az itt vizsgálandó szöveget.

A Reggel című vers nem tartozik Petri gyakran említett művei közé. Részletesebb elemzése tudtommal még nincs, említeni is alig-alig említik a Petri-lírával átfogóan foglalkozó írások. (Annál többször kerül szóba „párverse”, a kötet második költeménye a Reggel szoktál jönni.[2])  Amiért számunkra ez a vers érdekes, az a már említett életműbeli kitüntetett elhelyezés (valamint a keret-párvers megléte), továbbá a Petri-féle öregség, öregedés, halál kérdésének is fontos dokumentuma ez az első költemény (különösképp ezek a záró sorok: „elég az idő amit öregedtünk / e hümmögések kurta idejében”). Továbbá az e versben először feltűnő „motívumok” közül több az életmű vissza-visszatérő szerves elemévé válik (például a reggel és a sivatag ilyenek).

A vers első látásra töredékek, „létfragmentumok” (Keresztury Tibor) laza  kapcsolatú halmazának tűnhet. Ezt az érzésünket alátámasztja a szerző azon vallomása, mely arról számol be, hogy a Magyarázatok… szövegeit eredetileg egy összefüggő versnek tervezte, ennek elkészült darabjaiból állt össze a Reggel című vers.[3] Azonban a vers részletes formai elemzése föltárja ezen, egyébként is csak az első felületes olvasáskor valószínű, preszuppozíció hamisságát: az elemzés bizonyítja, hogy a szöveg meglehetősen tudatos, jól (alaposan) szerkesztett kompozíció. A korai Petri értő elemzője, Könczöl Csaba is észrevette a Petrire általában jellemző versépítői tudatosságot: „[A] formalista-strukturalista poétikai zsargon egyik legelcsépeltebb eleme, a „versépítkezés” Petri lírájára alkalmazva nem megkopott metafora: nála még a legkifakultabb, legautomatizáltabb köznyelvi prózaizmusok is mázsás szótömbökké tudnak nehezülni.”[4]

Azt, hogy van létjoga Petri esetében egy olyan típusú elemzésnek, amelyet a következőkben megkísérlünk, egy olyannak tehát, mely a poétikai, zenei, nyelvi-fonetikai versépítő eszközöknek, retorikus fogásoknak és a vers motívumhálózatának feltárásán fáradozik, a Petri líra egyik legbensőségesebb ismerőjének, Várady Szabolcsnak az írásán kívül Petri saját verseihez fűzött magyarázatai is bizonyítják.[5] A versnek érzésünk szerint van egy igen határozott zeneisége, ez azonban nem áttetsző, nem tűnik elő teljes gazdagságában első látásra, nem hivalkodó, mivel nem a bevett formai eszközökre támaszkodik, illetve azokat a megszokottól eltérően alkalmazza.

A központozás teljes hiánya; a mondatrészek gyakori elhagyása, az áthajlások, mind-mind az olvasást/megértést nehezítik e versben. Ily módon a szöveg értelmének elsődleges megragadása is óriásinak tűnő kihívás elé állítja olvasóját, akinek a szintagmatikus egységek felfedéséért is meg kell küzdenie, az egyes szavaknak a jelöletlen mondatokban elfoglalt helyét is meg kell találnia a mondattani struktúra potenciális változatainak feltárásával, mert lényegében csak ezután lehetséges az értelmezés.

A szöveg változó terjedelmű szakaszokra különül, a több szakaszból álló szövegrészek pedig tipográfiai jellel (*) elválasztott egységekre tagolódnak. Mindezt átfogóan a „miért az éjszaka” költői kérdésének több-kevesebb módosulással való repetíciója is egyfajta tagolást jelent. (1. sor, 40. sor, 104. sor határolja ezeket az egységeket)

A vers egy hiányos kérdéssel indul: „Miért az éjszaka?” Egy olyan kérdéssel, amely szintaktikai hézagossága (az állítmány hiánya) folytán egy előzetes (számunkra ismeretlen) beszélgetés meglétét feltételezi. (Ne feledjük, hogy a Magyarázatok… kötetcím is a „diskurzusban levés” pozícióját sugallja.) Az előzetes kommunikációs események (dialógus, monológ?) ismeretében a kihagyás természetesen nem okozna fennakadást a megértésben, csupán az ismétlés elkerülését szolgálná. A kérdés (a válaszra várás miatti) eredendő figyelemfelkeltő hatása megerősödik magának a teljes kérdésnek megismerésére irányuló vágy által. Ez az elliptikus felütés megragadja az olvasó figyelmét a kétszeres hiány betöltésének igényét ébresztvén fel. Továbbá, mint a szövegből később kiderül, a cím és az első sor oppozíciója nagyjából a költeményben megfogalmazott problematika foglalatát adja. Egyelőre csupáncsak gyanús lehet, hogy a Reggel című vers ezzel a sorral indul: „Miért az éjszaka?

Válasz helyett azonban mintha az éjszaka metaforáját („semleges szomorúság”) és annak kifejtését (a kép allegóriává épülését) kapnánk a következő sorokban. A két szakaszon keresztül bemutatott „éjszaka agónia” különös zeneiségével tűnik ki. A 6. és 7. sorok anaforikussága („holott kikötőbakokra leroskad / holott sajgó lábakban”) a 8. sor paranomaziás alliterációja („vészterhes visszerekben”), a 9. sor ismételten paranomaziás belső rímelése („ejtőzik talán rejtezik”) említhetők itt. Utóbbinál  örvendetes, hogy nem fordul olcsó rímelgetésbe, ami pedig adná magát a  tőhangváltó változatban meglévő pár (rejtőzik – rejtezik) miatt: „ejtőzik – rejtőzik” lehetne egy gyöngébb megoldás. Petri itt (is) jó érzékkel találja meg a finoman agyafúrt rímet az olcsó giccs kínálkozó-csalogató lehetősége helyett. A 10. és 11. sor alliterációi és (a zöngés zöngétlen pár miatti) félalliterációi („végül is vonszolja magát / fenyegető világosság felé”) az előbb említett jelenségekkel együtt szintén e két szakasz zeneiségét fokozzák. A 11. sor fordulatot jelez: a „fenyegető világosság” az éjszaka végét jelenti. A reggel, a fény, mint a Petri-lírában általában, már ebben a költeményben is teljesen negatív kategóriák. A klasszikus éjszaka – nappal viszony romantikus megfordítása ez, ahogy azt Fodor Géza is megjegyzi[6], ahol a nappal helyett az éjszaka töltődik pozitív tartalommal, a fény pedig egyértelműen negatív érzetű. A negativitást elsősorban a bizonytalanság, az elbizonytalanodás élményét jelenti. Már az éjszaka is csak „tévetegen vonszolja magát”, le-leroskad. Ez a bizonytalanság a szöveg szaggatottságában, szintagmatikus szinten megnyilvánuló transzmutációs töredezettségében tükröződik. Például feltűnő hiperbaton a 14. és 15 sorban az eredményhatározói szószerkezet tagjainak (hideggé […] lesznek) elválasztása közbeékelt mellékmondattal („mint a kő földbe temetett arca”). Itt egyébként a képzeteknek az állandósult, gyakran egymás mellett álló szókapcsolatok mentén felépülő asszociációs következése is megfigyelhető: a párnák hideggé lesznek, mint a kő: a kőkemény párna gyakori jelzős szerkezetből; kő földbe temetett arca: a párnába temetett arc kapcsolatból. A „kő földbe temetett arca” lehullott (levert) szoborfejet juttathat eszünkbe. Mindez később még jelentéssel is töltődhet: az ünnep alakalmából a várost elborító „ezerarc” teszi majd kísértetiessé e képet. A szimploké szerű alakzat a 16. és 17. sorban szintén a zeneiséget hangsúlyozza: „Álmok képletes és szó szerinti / értelemben vett álmok”. A szakasz végének fokozott képisége igen feltűnő (16-20. sorig). József Attila költői képeivel foglalkozva Hankiss Elemér alkotta meg a komplex kép fogalmát.[7] Itt is ilyet találunk: az „álmok, mint nadrág szára” hasonlatának, megszemélyesítéssel, amit a stilisztika többé-kevésbé egyetértésben, metaforának tekint[8] (beakadnak), valamint a „világosság szöge” metaforával való kombinációja találó komplex képet ad: „álmok képletes és szó szerinti / értelemben vett álmok / mint nadrág szára beakadnak / a világosság / alattomos és hirtelen szögébe

A következő szakaszban a személyes élmények és a természet-tapasztalat  összekapcsolása figyelhető meg (emlékezhetünk József Attila „táj-ürügyeire”, például a Külvárosi éj kapcsán). A reggeli fakó ég hasonlítása a halott szerelmes arcával az élmény tájra vetülésének, kivetítésének tekinthető. A 23. sor („ismerősség bocsánat nélküli”) pedig vonatkozhat a hasonlóra („halálos fakó ég”) ám inkább vonatkozik a hasonlítottra („holt szerelmem szürke arca”), az állítmány hiánya miatt elliptikus kijelentésben felderengő megbánás miatt.

A következő szakasz (a 24-33. sorig) „a reggelnek/nappalnak mint az élet prózájának, a lélekölő városi életnek és általában az életundornak”[9] a kifejeződése, valamint a hétköznapok szürkeségétől egyáltalán nem elütő ünnepé. (Mint azt Petritől tudjuk, ez november 7-e volt[10]).

A vers következő soraiban (29-39., szorosabban véve a 34-39. sorig) a költői ihlet mibenlétének versbeli (tehát reflexív, annak önnön létmódjára rákérdező) értelmezése tekintetében Petri a tanulmányíró József Attilához fordul[11]: „A villamoslépcső ellenszelével / üres kávéval / az írógéppel (amely felidéz egykorú / ágyúkat autókarosszériákat) / ellensúlyozhatom az éjszakát / valóságos jelentőségére fokozhatom le / az ihletet mely néhány tömör képbe / koncentrálni kiküszöbölhetni / vélte a világot / negligálhatni / a szétszűrődő vagy csipkés határokat.” Az Esztétikai töredékekben ezzel rokoníthatóan ezt olvashatjuk: „a világ és az ihlet egymás ellentettjei a valósághoz vonatkoztatott létükben. A valóság elnyeli a világot, míg az ihlet ugyanakkor, amikor a kiválasztott egyetlen valóságelemet teljes valóságnyivá növeszti azáltal, hogy véle minden más valóságelemet megsemmisít, elföd az exisztencia elől, –  elnyeli a valóságot.

A Petri-idézet utolsó sorai pedig már a wittgensteini nyelvfilozófia felé való tájékozódásról tanúskodnak[12], különösen ha a vers későbbi helyén ismétlődő „szétszűrődő vagy csipkés határok” kontextusát nézzük (133-145. sor): Az idézetben a „Nyelvem határai világom határait jelentik” wittgensteini kijelentés igazságának felismerése rejlik, azon paradoxon egyidejű belátásával, hogy „Ami maga fejeződik ki a nyelvben, azt mi nem fejezhetjük ki a nyelv által.” („Lények tárgyak / kagylózúgása / akar szavakká alakulni / egyszerre elősegítve és elnapolva / mit adnom kell / a magyarázatot.”)

Térjünk kicsit vissza! A 40-45. sorok a retorikus hatáskeltő eszközök jelen kontextusban egyedülálló halmozásával emelkednek ki. A 40-41. sor a versindító kérdés módosított, kiegészített ismétlése: „Miért az éjszaka szabadítja fel a költészetet?” Az interrogáció repetíciója a második nagyobb szerkezeti egység kezdetét jelenti. Az éj immár visszavonhatatlanul visszavonul. A szövegben a központozás – kivéve a kijelentőtől eltérő modalitású mondatokat jelző írásjeleket – teljesen hiányzik. Itt a retorikus kérdést újabb kérdés követi: „Pedig hát itt az ünnep / hogy vívjak ellene / az éj efemér fegyvereivel?” (42-44. sor). Majd egy felkiáltás (exclamatio): „Hitszegően hajnalodik!”  A 47. sor paronomaziás belső ríme tűnik fel, amelyet az tesz különösen hatásossá és sikerültté, hogy noha a két ige illetve igei szerkezet grammatikai alanya eltérő (egyrészt: ő, azaz a megszemélyesített éjszaka; másrészt: az én) mindkettő egyetlen személy,  a lírai szubjektum állapotára vonatkozik, aki az első esetben tárgyként, a második esetben alanyként jelenik meg. Mindez az „ünnep hullamerev állkapcsában levés” reménytelenségét (48-49. sor) hangsúlyozza ki. „Az ünnep hullamerev állkapcsa” képet nagyon eltaláltnak vélhetjük, különösen, ha észrevesszük a párhuzamot a hullamerevség, a rigor időbeli lefolyása, időtartama (kb. 24 óra alatt merevedik meg a test) valamint az ünnepnap szintén 24 órás időtartama között. Az orvosnak (is) készülő Petri esetében talán nem kell csodálkoznunk az effajta tudás rejtett versbeírásán.

A következő egység (50-59. sorig) egy látszólag véletlenül felbukkanó hétköznapi jelenetet foglal magába. Az életkép jelentőséggel a vers későbbi pontjain töltődik, amikor egyes elemei motivikusan ismétlődve megint feltűnnek.

Azt azonban már most megállapíthatjuk, hogy „A gyereknek még kaland a kora reggel” megállapítás (52-53. sor) feltűnően opponál a beszélő eddig bemutatott tapasztalataival. A kisfiú talán a beszélő anamnéziseként, kórtörténetének korábbi fokán állásával (azaz a szemlélődés kezdetlegességében) kap helyet itt. A pénztárosnő („még egészen jó”) lába a szexuális képzelgés objektumaként itt sodorja a verset a testiség megjelenítése felé.

A 60. sor „Itt nem lesz ünnep” kijelentése ellentétező visszautalás a 42. sorra: „Pedig hát itt az ünnep.” A kirakott ezerarc a várost ellepő Lenin-képekre utal, tájékoztat bennünket Petri a verseihez fűzött kommentárjában. E ponton telítődik a költemény elején lévő „kő földbe temetett arca” kép jelentéssel. A versnek ez az egyetlen eleme, amely az adott kor ismerete nélkül talán alig értelmezhető, mivel a diktatúrán kívüli világban nehezen találni párhuzamát.

A 63. sor „szem- száj- és orral eléktelenített” felsorolásában a detrakciós alakzatként szereplő, egyébként meglehetősen szokatlan szuffixumelhagyással találkozunk. A 64-65. sorban megjelenő „antropomorf nap / gyermeki csúfságában” motivikus visszautalásként a pénztárosnő kisfia tér vissza eltorzulva, kissé ki is fordítva: a gyermek szemlélődése, világra nyitottsága szemben áll a mindent elborító ezerarc szemet egyhangúan betöltő túlzásával, magának a kitett képnek vaksiságával, élettelenségével, amelyet „a betelt szem” visszaokád rángva.

Ettől a ponttól kezdve a versnek a motívumok ismétlésén alapuló haladása válik dominánssá. A 68-69. sorban a „kis kurva” „lilaharisnyás lába” a pénztárosnő tekinteteknek kitett lábát idézi fel. Itt is hétköznapi jelenet íródik versbe, kiválasztása is valószínűsíthetően az ismétlődő elemek feltűnése miatt történik. A 70. sorban: „kiürült szeme” az előző strófa „betelt szem”- ével opponál. A „Folyó rohan / lábánál héjjal és szeméttel / rakodva” József Attila (és Eliot) reminiszcencia. Az emberi kapcsolatok hiányoznak, interakció csak a képzelet játékaként jelenik meg; ám ennek leírása is hiperbatonszerű megszakítással történik, amit a szöveg tagolása tovább élesít (72-76. sorig).

A 77-79. sorokban: „Az éjszaka úgy ernyed el / mint egy átlagos nemi szerv / néhány rossz rándulás után” egy eléggé gyönge hasonlat, nem csupán az obszcenitása miatt, amely elő lett ugyan készítve, hiszen láttuk, hogy a vers folyamatosan csúszik bele előbb a pajzánságba majd a trágárságba, a pénztárosnő „egészen jó lábától” a „kis kurva” lábáig. Olyan –roppantul zavaró– ám Petrire sajnos jellemző eljárás ez, ahol a meghökkentés hamisan kötelezettségnek vélt kívánalma, vagy a Petri-védjegyként elkönyvelt (máskor talán sokkal sikerültebben alkalmazott) köznyelvi és szleng regiszterek erőltetett versbe emelése miatt a költemény inkább talán veszít erejéből. Rossz hasonlat, képszerűségét tekintve legalábbis mindenképpen az: mert az éjszaka elillan, eltűnik, megszűnik, a nemi szerv viszont (amely az elernyedés ténye miatt itt kétségkívül pénisz – e magállapításnak egyébként még jelentősége lesz!) viszont nem tűnik el. Továbbá a „rossz rándulás” valamint az „átlagos nemi szerv” (negatív töltetű) jelzős szerkezetek az éjszaka eddig hangsúlyozott jelentőségét, kiemelt szerepét nem támogatják. Azaz a vers eddig felépített, kifejezni akart „tartalmát” is eltéríti, kimozdítja e hasonlat – és mondhatjuk cél nélkül, mert nem találjuk jelentésbeli folytatását a szövegben. Sajnos. A vers ugyanis inkább a korhangulatot idéző (negatív) elemekkel, életképekkel folytatódik. Az éjszakának mérséklődő jelentőségével, jelentéktelenedésével, esetleg negatív tartalmakkal való feltöltődésével azonban nem találkozunk.

A 80-82. sorok Petri egyik kulcsmotívumát vezetik be: a sivatagot, mint az idő- és térérzék megbomlásának metaforáját: „A sivatagban ezer lépés annyi / mint egy / mert az embert körbeviszi a lába”. Ugyanezt a gondolatot fejezik ki a Zátony című vers következő sorai: „itt készülődsz, de nem mégy sehová, / itt lépdelsz, de mint hengeren a mókus. // Mert ez nem ideje semminek.” Ezt a hangulatot Fodor Géza a 60-as 70-es évek fordulójának kiábrándultság-érzéséből, kilátástalanságából eredezteti[13].  Említettük már, hogy a motívum végigkíséri Petrit a pályán, egészen az utolsó versekig: „homok évek / évtizedek / sivatagi / szele sziszeg” – írja az utolsó kötet Halálomba belebotlok című versében. Szigeti Csaba meglátása szerint a por Petrinél mindig elmúlás- és kormetafora.[14]

A 83-84. sor cinizmusba hajló megállapítása az Illyés versre alludál: „csinálhatsz amit akarsz / akarásod is ők csinálják.” A 94-95. sorban ismét megjelenik a folyó, immár minden szimbolikus jelentését bevonva a vers terébe (termékenység és halál, örök mozgás és állandóság, az idő, a történelem metaforája, stb.), ám a szöveg világába belépve ez is „szürkévé” lesz. A szürkeség a költő alapvető tapasztalata már e versben is. A „szétszerelt világ” érzete itt is hangsúlyos, annak ellenére, hogy a homogén-fakóság hangulatának, a benne-létből fakadó életérzésnek a leírása talán az idézett Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből című költeményben, valaminta Hatvannyolc tele című vers utolsó szakaszában sikerül legjobban: „rágyújt, aztán kinéz – s örül, / ha kívül vastag köd gomolyog / ablakáig sűrűn, fehéren.

A 104-105. sor a vers alapkérdésének újfent variált ismétlése, valamint a harmadik nagyobb szerkezeti egység kezdőpontja. A következő strófa (106-119. sor) az előbbi szerkezeti egység motívumait ismétli, kombinálja, újraéli.

Az éj itt lüktető sebüregként metaforizálódik: ezzel, úgy tűnhet, nemváltás következett be, a korábbi pénisz-éj vagina-éjjé változott, sebüreggé, melyből vérként buzog a folyó. A bűnbánat-lila harisnya a 110. sorban a „kis kurvát” idézi, majd a következő sorban, a kurva egyértelmű rímszavának kétszeres szimplokészerű ismétlése is erre emlékeztet: „durva semmithívés durva /sejtelme”. A „romló lábikrák” a versben megjelenő mindkét nőt felidézik.

A következő sorokban megnyilvánuló költői anyaggal való bánásmód, hasonlóan majd a „Hogy elérjek a napsütötte sávig” c. versben tér vissza: „érzékiség és érzelem / közé metafizikai harisnya / amely egy trampli édes lábat kihangsúlyozott az / áhitatosan költői sejtésnek / s egyúttal a kontárul gyors kivánás / rövidzárlatának.” A költő általi versbéli „megajándékozás” mint kegy, a tulajdonság-kölcsönzés (azaz valami csekély értékű tárgy értékkel felruházása) kevésbé filozofikus módja így néz ki a későbbi műben: „Hülyeség. Aquamarin szemed neked van. / A nőnek? Mit tudom én. / Mint gálicos víz? / Csak akarok valamit ajándékozni annak a szerencsétlen párának, / mondjuk, a szemed színét, meg egy ritka szót, hogy ne legyen olyan undorítóan elesett, / magam pedig legyek valamivel megérthetőbb.” A következő strófa (120-125. sor) az aktus kísérletének kudarcával vet véget a nemiség versbeli jelenlétének. A vers ebben az öt sorban  szinte dalszerű formába vált: páros rímű, 8-8-9-9-8 szótagos jambikus sorokból áll a szakasz.

A már említett 133. sor („A szavak újabb szavakhoz vezetnek”) a további ismétlések feleslegességének belátását hozza. Mindez csupán a magyarázatot odázza el, amely amúgy is reménytelen vállalkozásnak tűnik. Az utolsó szövegegység első két versszaka anaforikus szerkesztéssel jelzi az idő múlását ám a nagy egész mozdulatlanságát is: „A világ közben továbbment…”; „A reggel továbbment…

A vers egésze kapcsán felmerülő paradox kérdés mégis az, hogy mit gondoljunk a jelen vers, az éppen írt mű minőségéről, ha elfogadjuk, hogy az éjszaka szabadítja, piszkálja fel a költészetet, és tudjuk azt is, hogy „már reggel van”? Az alkotó ironikus reflexióját kell-e itt fölfedeznünk, amiért a megírás aktusa egy, a költői ihlet által érintetlen, „érvénytelen” időben történik? Vagy el kell fogadnunk – a versre vonatkoztatható értékítélet gyanánt is – amit az utolsó sorokban ír: „Elég az idő, amit öregedtünk / e hümmögések kurta idejében.”  Mert kérdésünkre a „hümmögés” éppenséggel jó válasz.


[1] Ahogy azt Fenyő D. György is észreveszi: Fenyő D. György, Petri György napja. Négy korszerűtlen Petri-elemzés = Az örökhétfőtől a napsütötte sávig. Tanulmányok Petri György költészetéről. Szerk.: Fenyő D. György, Krónika Nova Kiadó, Budapest, 2004.

[2] Fenyő D. György imént említett írása is ezt a költeményt emeli ki.

[3]E kísérletben pedig az az igazán nagyszabású, hogy végigvitelébe eleve be van építve önnön lehetetlensége, a kudarc tudása, bármifajta rendszerszerű költői konstrukció megalkotásának belátott esélytelensége.” (kiem. az eredetiben) (Keresztury Tibor, Petri György, Kalligram Kiadó, 1998. 63.)

Ezt a kudarcot idézi fel immár távlattalanul lemondón az utolsó kötet első versének első sorában: „A nagy mű immár végképp elmarad.”

[4] Könczöl Csaba, „Együtt, elválva…” – Petri György versei= K.Cs., Tükörszoba, Szépirodalmi Kiadó, 1986, 309-310.

[5] Várady Szabolcs, Zene és zenétlenség Petri György költészetében = Az örökhétfőtől a napsütötte sávig (Tanulmányok Petri György költészetéről), Krónika Nova Kiadó, 2004, 8-18.;

Petri György, Magyarázatok P.M. számára = Petri György munkái IV. (Próza, dráma, vers, naplók és egyebek), Magvető Kiadó, 2007, 613-681.

[6] Fodor Géza, Petri György költészete, Szépirodalmi Kiadó, 1991, 28.

[7] Hankiss Elemér, József Attila komplex képei, Kritika, 1966/10.

[8] Vö. Kemény Gábor, Bevezetés a nyelvi kép stilisztikájába, Tinta Kiadó, Budapest, 2002, 118.

[9] Fodor Géza, im, 28

[10] Petri György, Magyarázatok P.M. számára = Petri György munkái IV. (Próza, dráma, vers, naplók és egyebek), Magvető Kiadó, 2007, 613-681.

[11] Uő., Uo.

[12] Uő., Uo.

[13] Fodor Géza, im, 40-44.

[14]Mindenre rátelepedvén szinte minden költeményben ott szitál a por.” (Szigeti Csaba, De Dignitate Amoris – Petri György „szerelmi költészetéről”, Jelenkor, 1992/6., 564.)

Megjelent:

Forrás, 2010/3, 100-105.

Elérhető:

www.forrasfolyoirat.hu/1003/kabai.pdf

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s