„Sticks and stones…”*

1.

Alattomosan közelítenek.
Agresszívek, kiszámíthathatatlanok.
Fényük derengés csupán,
szürkeárnyalat;
csak kontúrokat oldanak ki a feketéből,
színeket nem.
Fenyegető, groteszk papírkivágások
inognak vagy táncolnak –
mutáns formák.
Kérges tenyerük horizontot rajzol,
kényes szemük nem farkasvak.
Félsötét tegeződés.
Tükröződnek a látottak,
megkettőződött másuk
porózus pixelhulladék.
A látványban leragadva
szemsarokban hunyorog az árnyék.
Így próbál tovább élni
(– fogai közt roszog a jelen-való-lét).

 

2.

Egyre piszkosabbak leszünk,
mély lélegzetet veszünk,
már nem is izgat:
tegnapi retkes ruhát veszünk fel,
az átizzadt pólóra húzzuk a fűfoltos inget;
ugyanígy öregszünk:
a telefont már nem vesszük fel,
napjaink magányba dermednek,
a testszín fáj a szemnek.
Letörölhetetlen ráncokat
rajzolt ránk a kellemtelen lét.
Nincs mitől félni, ám amit megtehettünk,
és nem tettünk, elfelejtjük.
Borzalommintás kabátunkban
még kitelelünk valahogy,
ám az enervált tavasz mindent visz:
koszos kezével fogdos, emészti
a koraőszről maradt férges gyümölcsöket.
Belülről rohad, ami rohad,
és zörög a sok lusta kellék.
Fájdalomküszöb-sárga a hely színe.

 

3.

Árnyas part a reggel. Kékes
nyálunk vörösbor, kisember.
Területenként változó aljnövényzet.
Minden reggel újrakezdjük.
Megvetjük magunk, miközben
töretlen tartást törekszünk
gyermekeinkbe nevelni.
Félelmeink elférnek egy darab papíron:
a fáradt színillúziók,
a találomra kiosztott szerelmek,
a fésületlen, felsült arcok,
a mit sem sejdítők,
a dühítőitalok, a
pontatlan toporgó macskák,
a lassú tettek karneválja,
a kínvalló idő,
amelyben nincs szél,
nincs fény se, ami, ugye,
lehetetlen.

 

4.

Kötekednek, provokálnak, várják a hatást –
rosszul vagyunk. Kitagadtak, mint nem létező
bugrisokat. Összekeverjük a dolgokat,
történeteink elvesztik történetjellegüket;
nyálunk ráfolyik, megszárad, kutathatóvá válik.
Költeményeinket elmondtuk, meghajoltunk,
kifütyültek, de még mindig talpunkon álltunk.
(Botok, kövek csontot törnek,
de a szavak soha nem ártanak.)
Állva költöttük el szerény vacsoránk, italunk, életünk.
Közhelyeinket megszeretjük, átgondoljuk, újraírjuk, visszasírjuk.

 

5.

Csak csetlünk-botlunk a ráncmentes papíron,
amíg a förtelmes, farsangi forgatag nem csillapodik.
Úgy tetszik, mégis kíváncsiak elharapott szavainkra.
A fájdalomküszöb eliminálódik. Kibírunk mindent.
És ezen a siralmas esőnapon kivezetjük
szeplős gyermekeinket, mindent megteszünk,
hogy hegeinket ne lássák, és már van
hazugságunk is, ha mégis. Véljük igazunk
és önzőn nem bízunk senkiben. Letagadjuk magunkat,
ha kell. Vágott, cenzúrázott, a befogadóra
szabott önéletrajzi narratívánkat eleve kinőttük,
ferdítünk-lódítunk; vágyaink origójában, mint egy
törött szárnyú madár, a kifacsart bánat csücsül,
túlhevülve dolgoznak a fájdalomprocesszorok.

 

* „Sticks and stones may break my bones / But words will never hurt me.” (gyermekdal)

Elérhető:

www.irodalmijelen.hu/node/14144

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s