“A siker: bűn”

A Hajnóczy-recepció néhány kérdése1

Bizonyos szempontból támadható vállalkozás Hajnóczy Péter életművéről írni, mert esetében elfeledettségről aligha beszélhetünk. Támadható, ugyanis, még ha közel sem széles körben, de az „irodalomértők” által legalábbis rendszeresen forgatott szerzőről van szó, akinek recepciója, ha nem is egyenletes és nem is egyoldalúan elfogadó, azért ma is eleven. Az életműről sorra jelennek meg a könyvek, az írások, sokak által fő művének tekintett A halál kilovagolt Perzsiából című regényéből 2005-ben film készült (ez az adaptáció egyébként amennyire magában hordozta a kudarc lehetőségét, épp annyira lett jól sikerült értelmezés). Tehát Hajnóczy 1981-ben lezárult életműve manapság (is) mozgásban van, hatása, jelenléte nem megkerülhető. Ám mindezen eredményekkel együtt sem érezhetjük biztonságban magunkat. A kissé szubkulturális jellegű, rajongó befogadói attitűd és az elismerő kritikai megnyilvánulások mellet ott találjuk a Hajnóczyt makacsul elutasító, vagy – ami ennél talán sokkal rosszabb – a tudomásul nem vevő, ignoráló kritikusi, irodalomtörténészi hozzáállást. Mindez magában hordozza a későbbi feledésbe merülés, az életmű elhalványulásának a lehetőségét. Végső soron erről a bipoláris recepcióról fog szólni ez az írás.

Hajnóczyra fogadtam”

A hetvenes években a magyar prózairodalomban „új időszámítás” kezdődik. E korra tehető a magyar irodalom egyik legjelentősebb paradigmaváltása. Mondják a modern magyar regény nagy évtizedének is, amelyben egy „új prózaíró nemzedék” nőtt fel. A próza új jellemzői, eszközei, tulajdonságai közé tartozik az elbeszélés töredékessége, szaggatottsága, a „bricolage”-technika (idézés, hivatkozás, rájátszás, betétek közbeiktatása) az intertextuális utalások alkalmazása, a célelvű elbeszélésmód egyeduralmának felszámolása.
A jelenséget „Péter-paradigmának” is nevezik meghatározó egyéniségeik – Esterházy, Nádas és Hajnóczy Péter – miatt. (Egészen más kérdés, hogy manapság ehhez az új irányhoz képest mért visszarendeződés figyelhető meg prózánkban a régi, vagy hagyományosnak tekintett epikai formák fölidézésével, ráadásul – némiképp érdekes módon – olyan szerzők [például Esterházy Péter] által is, akik az említett „nagy évtizedben”, a hetvenes években a változások megindítói voltak.)
Hajnóczy Péter a kortársak szemében nemzedékének egyik legtehetségesebb, legígéretesebb prózaírójának tűnt. Marno János így emlékszik vissza rá: „azok közül, akiket akkor péterekként tartottak számon – Nádas, Esterházy, Hajnóczy és Lengyel – én gondolkodás nélkül Hajnóczyra szavaztam”.2 Hasonlóan vélekedett Nagy Gáspár is: „a most már minimum három kézen számlálandó nagy tehetségű PÉTEREK közül […] én Hajnóczyra fogadtam.”3
Mára – úgy látszik – jelentősége nem ilyen egyértelmű, erősen billeg alatta a talapzat abban a bizonyos panteonban, kétségesnek tűnik helye a kánonban. Egymásnak ellentmondó erőket definiálhatunk a kritika kánonalakító gépezetében. Az egyik oldalon egy mostanság melegen tartott „offenzívával” találkozunk: ez a Hajnóczyt kánonba beemelni szándékozók vonala; eredményei: Hajnóczy művek összkiadása, interjúkötet, kismonográfia, emlékező-kötet, és egy Hajnóczyval foglalkozó tanulmánykötet megjelenése.4 A másik oldalon pedig egyrészt a „passzív ellenállás”, azaz a tudomásulvétel hiánya a jellemző, másrészt pedig megszaporodtak itt azok a hangok, amelyek kortünetet, fellángolást és kiégést és csupán a szerző személyének (maga által is kreált és éltetett) legendájából fakadó hírnevet emlegetnek vele kapcsolatban. Művét (és személyét, mert e kettő Hajnóczynál sajátosan összefonódott) efemer jelenségnek tartják. Az író maga természetesen erről vajmi keveset tehet, „amit elkezdett, azt igen következetesen és szigorú kegyetlenséggel végbevitte”5, meg is fizetett ezért – ezt nem tagadhatjuk el tőle.
Hajnóczy kritikai fogadtatását életében szinte mindig a várakozás jellemezte, például a továbblépés, a folytatás lehetőségének latolgatása A halál kilovagolt Perzsiából című regény után, mert a szerző személye sokak szemében – persze nem ok nélkül – nem volt elválasztható a könyv főszereplőjétől. Az effajta alanyiság (a mélységekben való megmártózás, ha úgy tetszik: „pokolraszállás” az élményanyagért, az írás kedvéért való kockázatos alámerülés) rejt némi – azóta épp Hajnóczy által igazolt – veszélyt. Jelesül a megismételhetetlenség, az egyszeriség lehetőségét. Ez ugyanis a „halálba ugrás” művészete, egy életet a műért feláldozó mártíromság.
Az író halála után pedig a be nem váltott ígéretet emlegeti, az életmű és az egyes művek fragmentum-jellegét kérte, kéri számon a kritika. (Úgy tűnik, hogy a kísérlet letális volta lett az életműnek is az egyik problematikus kérdése, amennyiben lezárhatatlanságát, megismételhetetlenségét és folytathatatlanságát tartjuk szem előtt.) Alanyiság és fragmentumban maradt életmű, a Hajnóczyt „kritizáló” kritika két fogáspontja. Előbbire példa Sükösd Mihály A halál kilovagolt Perzsiából című regény szerzőjét méltató Élet és Irodalom-beli laudációja6, és Szegedy-Maszák Mihály elemzése a Mozgó Világban7, utóbbira Kálmán C. Györgynek a Beszélőben megjelent esszéje8, és Nádas Péter Szerdahelyi Zoltánnak adott interjúja9, de erre a töredékességre utal Czigány Lóránt 1981-es naplójában10.
Ezzel szemben van a Hajnóczy-kortárs recepciónak egy másik ága, amely az életművet a maga neméből és jellegéből adódóan lezártnak tekinti. E felfogást képviseli többek között Szerdahelyi Zoltán11, Bálint B. András12, de Mészöly Miklós is hasonló következtetéseket von le gyászbeszédében.13  Ez utóbbi nézetet tartjuk magunkhoz közelebb állónak. Hajnóczy saját személyéből táplálkozó – és közben ezt a személyiséget, valamint a mítoszt is építő – prózája eleve magában hordozta végleteit és végességének bizonyosságát. Az életmű ennek értelmében nem mutathat fel hagyományos értelemben vett zártságot, lezártságot, kerekséget – bármit is jelentsenek ezek a fogalmak –, csak megszakadhat. Ez a megszakadás viszont nem fragmentumot hagy maga után, hanem a folytathatatlanságból az egyetlen kiutat jelenti. Az alanyiság egy burát von a Hajnóczy-próza köré, épp azért, hogy ne legyen önismétlő, (a bura által „engedélyezett” lehetőségek kiaknázása után) még a körbeérés előtt új irányt kell vennie, vagy – mint esetünkben – meg kell szakadnia.

A porladási idő 25 év.”14

Az a fajta újabb keletű kritika viszont, amely a meglévő távlatot kihasználva igyekszik felvázolni a 70-es, 80-as évek prózájának főbb vonulatait, jobbára hanyagolhatónak véli Hajnóczy életművét. Anélkül, hogy különösebben vitatkozni akarnánk ezzel az eljárással, megjegyezzük, hogy – igaz néha némi bűnbánatot tanúsítva – ezt általában pszeudo-elméleti, kvázi-tudományos megközelítések segítségével teszi, azaz személyes ízlésre, szubjektív megérzésekre, illetve egyenesen a szerző személye, élete és életműve15 iránt érzett ellenszenvre alapozva. Jellemző példa Szirák Péter mentegetőzése a kor prózairodalmát elemző könyvéből hiányzó Hajnóczy-, vagy Spiró-fejezet miatt: „mai távlatból nem igen érzékelem Hajnóczy és Spiró – egykor kánonok centruma felé tartó – olvasásmódjának hatástörténeti »jelenlétét«”16. Mindezzel hangsúlyozva az úgynevezett „Hajnóczy-jelenség” múló jellegét.17

De hol vagyok én?”

Hajnóczy Péter a hetvenes évek irodalmi életének „outsider”-e volt. Kívülről érkező író, nem a hagyományos életutat befutó értelmiségi, hanem autodidakta, aki élete nagy részében fizikai munkából tartotta el magát. Nem volt kifejezetten könyvtárépítő ember sem, hagyatékában mindössze egy tucat – ám kivétel nélkül végigjegyzetelt – könyv maradt; ez a kívülállóság személyiségének alapjegyeiből fakadt18: kortársai egy nehéz, kiállhatatlan emberre emlékeznek vissza, akivel beszélgetni, baráti kapcsolatot létesíteni sem igazán lehetett.19 Tanulságos ezzel kapcsolatban, ahogy Petri György nyilatkozik a Hajnóczyhoz fűződő baráti viszonyáról: „…nehéz megmondani [hogy miért lettek barátok – K.Cs.], mert annyira különbözött a személyisége az enyémétől, nem lehetett vele beszélgetni, csak inni, zenét hallgatni. Elég irracionális a barátságok természete…”20
A kívülállóság – vonatkozási csoport híján – a személyiség öndefinícióját nehezíti meg. Az identitás problémája, hol közvetlenül, hol áttételesen végigkíséri a Hajnóczy-életművet: „művészetének kizárólagos problematikája a magányos szuverenitás és az adott valóság feloldhatatlan konfliktusa”.21 Már a kezdeti írásokban megfigyelhetők az egyén szövegbe írásának különböző aspektusú kísérletei, amint erre Németh Marcell rámutat.22
Az identitás-definíciónak és az identitás megtartásnak A halál kilovagolt Perzsiából című művében is megtaláljuk a – helyenként igen finom – gesztusait, amelyek esetenként csak önfelmutató, öndefiniáló és önmegőrző kísérletekben, másutt pedig nagyon is hatásos, szilárd elvi-világnézeti alapokat sejtető tettekben mutatkozik meg. Az önfelmutatás, öndefiníció masszív jelenléte – a szerző biográfiája felől: alanyisága – a Hajnóczy-próza egyik alapmotívuma. Az életrajznál, mint a műelemzés egyik külsődleges szempontjánál maradva megpróbálhatjuk feltárni ennek okait. Természetesen nem a művek indítékait akarjuk magyarázni, hanem csak a műveket illusztráljuk az azokat inspiráló élettényekkel.
Nos, ha úgy tetszik, Hajnóczy Péter nem létezik, soha nem is létezett. E kegyetlen kijelentés, mint mindjárt látni fogjuk, bizonyos értelemben egyáltalán nem alaptalan. Természetesen a legenda által elénk állított Hajnóczy Péterre gondolunk. Németh Marcell két biográfiai tényt említ23, amelyek elbizonytalanítják ennek a figurának a kontúrjait, ezeket mi egy harmadikkal egészítjük ki. Az első a „név krízise”: itt Hajnóczy családi és keresztnevének történetére kell gondolnunk. Ismert tény, hogy Hajnóczy örökbefogadott gyermek volt, amit ő maga már csak felnőtt emberként tudott meg. Nevelőapja Hajnóczy Béla, aki Hajnerről magyarosította a nevét, tehát a történelmi nevű Hajnóczyval nincs semmiféle kapcsolatban, mint ahogy azt az író saját legendájába beleszőtte, az író keresztneve pedig Béla Ödön (ez állt személyi igazolványában), ám ettől irtózván használta a számára jobban csengő Péter nevet. A második a „család krízise”: nevelőapjával jó viszonyban volt, annak 1962-es haláláig, nevelőanyjával viszont már nehezebben jött ki. Többször elköltözött tőle, majd a körülmények kényszerítő hatására vissza is költözött hozzá és haláláig az ő lakásában élt. E két tényezőt kiegészíthetjük egy – korábban már említett – harmadikkal is, amit talán a körön kívüliség-, a peremlét-krízisének nevezhetnénk. Hajnóczy „inkognitóban élő értelmiségi”24 volt, „író volt, de nem pályatársa senkinek […] nem volt részese az irodalmi életnek”25, nem volt a „hagyományos” fejlődési utat bejáró értelmiségi26 (nem járt egyetemre), nem volt különösebben tanult ember sem, „szabálytalanul” éri el célját27. Műveltségét önállóan, autodidakta módon szerezte, mely ennélfogva sokkal jobban tükrözi egyéni érdeklődését és végső soron személyiségét is, mert személyes ízlés, ítélet vezette forrásainak kiválogatását és nem a kulturális kánonnak való engedelmeskedés. E problematika többször felbukkan az életműben: legtöbbször úgy, mint a létfenntartásért végzett munka (sokáig segédmunkásként, kazánfűtőként dolgozott) és a szellemi érdeklődés diszkrepanciája, összeférhetetlensége.
Talán nem mellékes, hogy melyek voltak azok a könyvek, amelyek Hajnóczy hagyatékában fennmaradtak, mert megvilágítják, hogy, mi volt a szellemi bázisa, mi volt az a külső anyag, amire támaszkodott, amelynek hatása alatt műveit alkotta: Bulgakovtól A Mester és Margarita, Epiktétosz és Marcus Aurelius művei, O’Neill drámái, egy Martinovics-monográfia Fraknói Vilmos tollából, Malcolm Lowry Vulkán alatt című regénye, Ambrose Bierce-től a Bagoly-folyó című novellagyűjtemény, Dylan Thomas A mi erdőnk alján című hangjátékának szövege, valamint a Büntető törvénykönyv.
Legmeghatározóbb olvasmányélménye minden bizonnyal Malcolm Lowry Vulkán alattja volt. A Lowry-hatás legjobban az M című elbeszélésen mérhető, a későbbi művek – így A halál kilovagolt Perzsiából is – már interiorizált formában mutatják a példakép (és választott alteregó) irástechnikai eljárásmódjait. Egy külön dolgozat témája lehetne A halál kilovagolt Perzsiából és a Vulkán alatt összevetése.
A másik jelentős olvasmányélmény Szadeq Hedájat A vak bagoly című kisregénye. Az iráni író álomszerű, elmosódó kontúrokkal rendelkező világot bemutató műve Hajnóczy Perzsia-víziójának a fő forrása.

Hoválettem”28

Az eddigi Hajnóczy-kritika kellőképp diffamálta már a szerzőt, mintegy a művei elé állítva őt, a személyt, tehát nem az életmű, hanem az élet alapján ítélkezik, akármilyen szoros kapcsolat is legyen a kettő között, akármenynyire is determinánsa az élet a műnek. Ennek az eljárásnak alapja az lehet, hogy a kritika makacsul ragaszkodik életrajz és mű, szerző és hőse azonosságához. E feltevés – még ha a valósághoz mégoly közelálló is, mint jelen esetben, és nem önkényes konfabuláció, azaz nem a szerző karakterének „utángyártása” a művében megjelenő hősök alapján – nem lehet az irodalmi elemzés alapja.
Ám valóban megfontolandó, hogy mi történik akkor, ha a mű mögül kikopik a szerző legendája,29 ami esetleg addig, mintegy a „hátán vitte be” ezt az egyébként talán kétséges jelentőségű életművet a kánonba. Vajon e nélkül is megmarad ennek az epikának az ereje, „megáll a lábán” effajta mankók nélkül?
Mindezek eldöntésére csak kísérletet tehetnénk, amelynek – úgy gondoljuk – első és legfontosabb kritériuma lenne egy, a szerzőt megkerülő (bármennyire is lehetetlennek tűnne ez föl) szövegközeli elemzés. Másodszor mindezt elvégezni Hajnóczynak talán legnépszerűbb művén, A halál kilovagolt Perzsiából című regényén lenne célszerű. Olyan elemzés lenne a célunk tehát, amely nem ismeri a szerzőt, másrészt – és ez talán még problematikusabb – elvonatkoztat attól a kortól, amelyben a mű született30. A Perzsia e tekintetben egyrészt jó választásnak tűnne, ugyanis ott a szociologikus háttér jelentősége talán nem olyan nagy, mint például a Márai-novellákban, tehát az elvonatkoztatás művelete nem kíván különösebb erőfeszítést.
A szövegközeli elemzésnek lenne egyéb szempontból is (mindkét irányú elvonatkoztatást – szerző, kor – figyelembe véve) problematikus vonása, amit előbb mindenképpen tisztáznunk kellene. Kísérletünk egy szempontból ugyanis félreérthető: arról van szó, hogy nem a Mindenkor Érvényes Mű kritériumait keressük, hanem csak egy művet akarunk azok nélkül az esetleges értékvonatkoztatásra alkalmas tényezők nélkül megvizsgálni, amit keletkezésének kora és a szerző személye helyez rá, vagyis egy irodalmi elemzés számára zavaró, külső tényezők hatásától megtisztított elemzés lenne, lehetne a célunk. Ez Hajnóczy Péter esetében – jelen pillanatig – kivitelezhetetlennek tűnik. Az elemzésnek egy ilyen jellegű kísérlete elkészült, eredményei és kudarcai legalábbis tanulságosak.31
A Hajnóczy-recepció tehát korántsem lezárt, kimenetele nem megjósolható. Ez a szélsőséges természetű, szertelen életmódú figura minden bizonynyal szélsőségesen egyenetlen életművet hagyott hátra. Talán még nincs itt az a kor, amely valódi súlyát lemérhetné. Ki mondhatná meg, hogy nem hősének sorsára jut-e, akinek hevenyészett, lelkiismeret furdalás által vezetett munkaterve így hangzik A halál kilovagolt Perzsiából című műben: „Nemcsak egyszerűen inni fog, hanem dolgozni a pohara mellett – különben is: szikvízzel inná a bort –, ha nem is az örökkévalóságnak szánt szöveget, de némi »szalonspiccel« értékkel bíró jegyzeteket készíthet…”

Jegyzetek

1 A Jézus mennysszonyából származó idézet. Ezzel kapcsolatban a Nagyvilág 1975/4. számában megjelent, Hajnóczy „mesteréről”, Malcolm Lowryról szóló életrajzban (szerző: Douglas Day) idézett Lowry vers, A Vulkán alatt megjelenésére részlete igazít el minket:

A siker olyan, mint egy szörnyű vész
Tűzvésznél rosszabb, égő háznál, tört gerendák
Zuhanásánál, gyorsuló tetőomlásnál,
Mikor csak állsz a kárhozatban, tehetetlen.
A hírnév mint a züllött részeges emészti lelked házát,
Rádbizonyítja, hogy ezért dolgoztál, csak ezért –
Ó, bár sose éreztem volna ezt az álnok csókot,
Maradtam volna örökre sötétben, kínban és kudarcban.”

Érdekes továbbá Vámos Miklós visszaemlékezése: „Nagyhatalmú könyvkiadói szerkesztő a fülem hallatára nehezményezte alkoholizálását, ha nem inna, sokkal sikeresebb lehetne. Hajnóczy ráemelte szúrós tekintetét, s azt felelte, hogy a siker bűn.” (Vámos Miklós, A siker bűn, Élet és Irodalom, 2004/32.)
2 Szakadatlan szerződésbontás – Marno Jánossal Háy János beszélget, Élet és Irodalom, 2002. november 8.
3 Nagy Gáspár, GALOPP-ban = A véradóHajnóczy Péter emlékezete, szerk. Reményi József Tamás, Nap Kiadó, 2003, 184-185 (Emlékezet).
4 Hajnóczy Péterről, írásairól számos munka – elsősorban kritika – jelent meg, emellett négy, róla szóló könyv is napvilágot látott, ezek közül Németh Marcell átfogó monográfiája a legfontosabb [Németh Marcell, Hajnóczy Péter, Pozsony, Kalligram Kiadó, 1999, (Tegnap és Ma)]; a Nap Kiadó Emlékezet sorozatának egyik darabjaként Reményi József Tamás válogatta össze a Hajnóczyról megjelent legfontosabb (nemcsak irodalomtörténeti jellegű) munkákat [A véradó – Hajnóczy Péter emlékezete, szerk. Reményi József Tamás, Nap Kiadó, 2003, (Emlékezet)]; igencsak tanulságos a Szerdahelyi Zoltán készítette beszélgetéseket tartalmazó kötet [Szerdahelyi Zoltán, Beszélgetések Hajnóczy Péterről, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995.]; és 2006-ban látott napvilágot egy Hajnóczy-tanulmányokat egybegyűjtő kötet [Hoválettem. A párbeszéd helyzetébe kerülni…Hajnóczy-tanulmányok, szerk. Cserjés Katalin–Gyuris Gergely, Lectum Kiadó, Szeged, 2006.]
5 Szerdahelyi Zoltán, Beszélgetések Hajnóczy Péterről, Bp., Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995, 121.
6 „Amit eddig létrehozott, egyetlen, de igen fontos szempontból kétséges: túlságosan alanyi. […] Nyitott kérdés, hogy […] eljut-e valamilyen, az önéletrajziságon túli, felüli regény formáig.” Sükösd Mihály, A halál kilovagolt Perzsiából, Kilenc megjegyzés Hajnóczy Péterről, Élet és Irodalom, 1978. október 11.; vagy: Sükösd Mihály, A halál kilovagolt Perzsiából= S.M., Seregszemle, Bp. Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986, 399-406; vagy: A véradó – Hajnóczy Péter emlékezete, szerk. Reményi József Tamás, Nap Kiadó, 2003, 106-109 (Emlékezet).
7 „Hajnóczy előtt nyitva áll az út, hogy […] jelrendszerének megújítását befejezvén, ötleteit ismét fegyelemmel párosítsa, és […] megint egészében szerves műalkotást hozzon létre.” Szegedy-Maszák Mihály, A továbblépés nehézségei, Mozgó Világ, 1980. 12. sz.; vagy: A véradó – Hajnóczy Péter emlékezete, szerk. Reményi József Tamás, Nap Kiadó, 2003, 131-137 (Emlékezet).
8 „…úgy érezni, mintha tele volna ez a próza elvarratlan szálakkal, vagy még inkább: kilógó drótokkal […] Hol van tehát Hajnóczy Péter? Azt nem mondhatni, hogy nincsen sehol. Valami volt itt, valami érdekes, izgalmas jelenség, de nem a nagy mű. Ennyiben és így megvan. És nemcsak a puszta hiánya, mert annál azért több. Mondjuk: hűlt hely.” Kálmán C. György, Hűlt hely, Beszélő, 1993. márc. 13. vagy: A véradó – Hajnóczy Péter emlékezete, szerk. Reményi József Tamás, Nap Kiadó, 2003, 199-203 (Emlékezet).
9 „…szakmailag ez egy befejezetlen életmű. Néhány remekművel, […], óriási kezdeményekkel, fantasztikus ötletekkel[…], de befejezetlen, teljesen befejezetlen. A töredékek és az elvesztegetett lehetőségek tárháza. Ez nem értékítélet, hanem ténymegállapítás” Szerdahelyi Zoltán: Beszélgetések Hajnóczy Péterről; vagy: A véradó – Hajnóczy Péter emlékezete, szerk. Reményi József Tamás, Nap Kiadó, 2003, 25-36 (Emlékezet).
10 „Novelláival az írói kiteljesedés előtt állt, fehérizzásban ragyogott fel bennük a tehetség, mint egy szupernóva.” (Czigány Lóránt, Írok, tehát vagyok – Napló, 1981, http://www. kortarsonline.hu/0402/cznaplo2.htm)
11 Szerdahelyi Zoltán: Beszélgetések Hajnóczy Péterről; vagy: A véradó – Hajnóczy Péter emlékezete, szerk. Reményi József Tamás, Nap Kiadó, 2003, 25-36 (Emlékezet).: Nádas Péter fenti megállapításával vitatkozva: „Úgy gondolom, hogy Hajnóczy életművével kapcsolatban egyáltalán nem beszélhetünk torzóról. Amit elkezdett, azt igen következetesen és szigorú kegyetlenséggel végbevitte, s ezáltal az életmű egy tökéletesen zárt egységet képez.”
12 „Összegyűjtött munkáit végigolvasva nyilvánvalóvá válik, hogy amit Hajnóczy alkotott: kerek egész. Folytatni – lehetetlen. Kiutat keresni belőle – hová?” (Bálint B. András, „A szeretet ellen védtelen vagyok” A reményvesztés útja Hajnóczy Péter prózájában, Forrás, 1983/6, 65-71.)
13 „A tudat metszet-hűvös szakadékaiba ez időben ő ereszkedett le a legvakmerőbben, a legkilátástalanabbul és a leggyümölcsözőbben. […] Rosszul tennénk,[…] ha valamilyen szabványosított torzónak akarnánk illedelmesíteni az alakját. Téves.” Mészöly Miklós, Sírbeszéd, Mozgó Világ, 1981, 9.sz.; vagy: A véradó – Hajnóczy Péter emlékezete, szerk. Reményi József Tamás, Nap Kiadó, 2003, 180-181 (Emlékezet).
14 Idézet A halál kilovagol Perzsiából című regényből.
15 E három halmaz szétválaszthatatlan uniója Hajnóczynál megkérdőjelezhetetlen.
16 Szirák Péter, Folytonosság és változás – A nyolcvanas évek magyar elbeszélő prózája, Debrecen, Csokonai Kiadó, 1998, 8-9.
17 Idézet a Jézus mennysszonya című műből.
18 Kertész Imre a Sorstalanság első megjelenése idején, 1975-ben ismerkedett meg vele, így emlékszik vissza: „Megjelent a könyv [ti. a Sorstalanság – K.Cs.], és semmi sem történt. Keletkeztek nagyon kedves cikkek róla, de a dolognak nem volt jelentősége. […] Ezzel szemben egyszer csak csöngetnek az ajtómon, és ott áll egy nagyon hosszú ember, kicsit kellemetlen szaga volt, mezítláb, egy saruban, nyár volt. Borzasztóan érdekes, pengeszerű arca volt, világos szeme, egy kicsit ijesztő volt az egész figura. És bemutatkozott, azt mondja, ő Hajnóczy Péter. Hóna alatt volt a könyvem és az ő könyve is, az első elbeszéléskötete, ami akkor jelent meg, ugyanannál a kiadónál. Ő volt az első író, aki fölvette velem a kapcsolatot… Akkor aztán Hajnóczyval beszélgettünk, és úgy tűnt, jóban leszünk, de persze Hajnóczyval nem lehetett jóban lenni, nem az a gyerek volt, nem baj.” 2000-beszélgetés Kertész Imrével, 2000. 2002/11.
19 „…És nem ment el, hanem úgy általában beszélni kezdett hozzám.[…] De úgy éreztem, hogy nem nekem beszél, hanem csak folytatja azt a monológot, amit tulajdonképpen soha abba se hagyott. És annak sincsen különösebb jelentősége, hogy kinek mondja, mert magának mondja. Az volt a benyomásom, hogy így védekezik a tolakvó kérdések ellen.” (Szerdahelyi Zoltán, Beszélgetések Hajnóczy Péterről; vagy: A véradó – Hajnóczy Péter emlékezete, szerk. Reményi József Tamás, Nap Kiadó, 2003, 25-36 [Emlékezet]). „Nehezen elviselhető monstrumként […] dülöngélt élete utolján az irodalmi nyilvánosság tájain, az alak és a mű maga volt a heroizmus: tudta és hitte, hogy csak abból lehet irodalmat alkotni, ami elviselhetetlen.” (Alexa Károly, Húsz év múltán – Hajnóczy Péter emlékezete, Heti Válasz, 2001. szeptember 9.) Ennek kapcsán jegyzi meg Nádas Péter a már említett beszélgetésben, hogy kétfajta író van: az egyik, aki odadobja, mintegy feláldozza magát azért, amit csinál, és az olvasó ezt csodálja benne, míg a másik – „a gyávább” – eszközhasználatával ér el sikereket. Hajnóczy az önfeláldozó típusba tartozott. (Szerdahelyi Zoltán, Beszélgetések Hajnóczy Péterről, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1995, 111-126.)
20 Petri György, Összegyűjtött munkái – Interjúk: „Igyekeztem szembenézni a saját mulandóságommal” – kérdező: Forgách András, Budapest, Magvető Kiadó, 2005, 424.
21 Kis Pintér Imre, Vázlat egy lezárult pályáról: Hajnóczy Péter = K.P.I., Esélyek, Bp. Magvető, 1990, 97-100. (98)
22 „…az identitás azonban már legkorábban sem pusztán az önmeghatározás kérdéséhez volt köthető. A lényegében az M megírásáig, 1976-ig terjedő időszak szövegei és szöveg-kísérletei az Én jelenlétével és távollétével, szövegbeli szerepével foglalkoznak. A hatvanas évek példázatai az Én rögzíthetőségének és megragadhatóságának kérdését a megrendült és elbizonytalanodott identitás szerepjátékába, szimulációiba, ön-álcázásaiba írják be – ez a Tréfa vagy a Pipacs fiatalembere. A hetvenes évek elejétől mutatkozik meg egy másik tendencia: Hajnóczy az Én egyre redukáltabb szerepéhez, távollétéhez alkalmazkodó, hangsúlyozottan személytelen, maximális objektivitásra törő írásmóddal kísérletezik […], s ebben a nyelvi ábrázolás lehetőségeit a képiség felé tágító írásmódban jut a film és a filmszerű szövegépítés közelébe […]. A két technika az M-ben változik: az Én jelenlétét a folyamatos szimulációban megbontó, de a folyamatos önreflexióban egyidejűleg megerősítő szövegtípus […] úgy épült össze a vágástechnikával kidolgozott, belső ismétléseken alapuló írásmóddal, hogy az önreflexió egyre inkább feloldódott az írásba beledolgozott idegen szövegelemek kölcsönös referenciális és tükörviszonyaiban, ami végül oda vezet, hogy eltörlődött a határ a szöveg „szubjektivitása” és az azt előállító Én »szubjektivitása« között. […] az Én átíródik a szövegbe.” (Németh Marcell, Hajnóczy Péter, Pozsony, Kalligram Könyvkiadó, 1999, 11-12.)
23 Uő., Uo., 169.
24 Kis Pintér Imre, i.m, 98.
25 Alexa Károly, i.m.
26 Bán Zoltán András így ír erről: „Nem volt kifinomult, okos, nem volt értelmiségi, mondhatni; vadul rontott neki a világnak, darabosan, tagolatlanul, e tekintetben egyik hőséhez, a fűtő Kolhász Mihályhoz volt hasonló. Hajnóczy rombolni akart. Mintha Bálint György maximája lett volna vezércsillaga: »Felháborodom, tehát vagyok. «” (Bán Zoltán András, 1975, Te mozgó!, Beszélő, 1998, június.)
27 Emlékezetes A halál kilovagolt Perzsiából első kiadásának – jelöletlen szerzőségű – fülszövege is: „valószínűtlennek látszott ugyan, hogy sikerülhet életkísérlete, melynek során nem iskolai és egyetemi évfolyamok lépcsőin kapaszkodik célja felé, hanem szabálytalanul, nagy kerülővel, vállalva szabálytalan természetét, de csírájában benne volt a lehetőség: a sikeré, igaz, hogy egyszersmind az önrombolásé is” (N.n., Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából, hátsó fül.)
28 Novellacím a hátrahagyott írások között.
29 Kálmán C. György szerint ez utóbbi már megtörtént: „És mi van a legendával? Ez, úgy látom, álkérdés. Most már hál’istennek szertefoszlott a riadt, szelíd, autodidakta alkoholista szörnyeteg mítosza, Hajnóczy szövegeit függetleníteni tudjuk sajnos rég halott szerzőjük személyétől. Ami szövegszerűen megmarad, az talán rávall erre a személyre (de minket mindez nem a személy, hanem az irodalom miatt kell, hogy érdekeljen.” (Kálmán C. György, I.m., 202.)
30 „…mára éppen ez, a nyers valóság egykor oly felháborító feltárása és ábrázolása az okozója e művek gyors elavulásának” (Bán Zoltán András, Babérból töviskoszorú, Holmi, 1993/3; valamint A véradó – Hajnóczy Péter emlékezete, szerk. Reményi József Tamás, Nap Kiadó,2003, 197, [Emlékezet]).
31 KABAI Csaba, „Egy kőműves, aki a saját házát építette”szerző és hős viszonya Hajnóczy Péter A halál kilovagolt Perzsiából című művében, Palócföld, 2006/1, 50-64.

Megjelent:

Új Forrás, 2007/1, 82-91.

Elérhető:

http://www.jamk.hu/ujforras/0701_24.htm

http://epa.oszk.hu/00000/00016/00121/070124.html

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s