A pohár eltörik

Előtűnnek még jellemző vonásaink.
A férfi ritkábban mosolyog:
kihulló fogai, egyre idegenebb kezei:
lassulás, rutin-fakította teendők:
kimért pusztulás.

(Előtte elhízik az ember.
Konkávból konvexszé válnak
kontúrjai.
Az esetlenség látszatát kelti
a felfúvódott test és arc,
különösen az arc,
mert az eltorzult alakzat mögött
gunyorosan ott vigyorog,
elő-elő tűnik az eredeti, a régi, az igazi.

Miért e hajlam a domborodásra?
Egyre nagyobb
szegletét birtokolni a világnak?
Mi ez az agresszív parancs:
kebelezz be mindent, tedd magadévá?
Éles-pontos vonalainkat hájredők közé süllyesztjük.
Úgy ingunk-ringunk zsírunkban,
mint tojás belsejében a sárga mag.)

Majd elhallgatnak belső hangjaink.
A letétbe kapott időt is
eladjuk egy pohár fakó-keserű italért.
Egy kis aromáért akár.

Megjelent:

Ambroozia folyóirat, 2012/3.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s