Emlékezés egy régi nyelvre

 

Lézengés a nyelvi laborban, paradigmák, társalgásgyakorlatok. Ebből az időből maradt rám a legtöbb írásom. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy termékeny korszak lett volna, hogy minden tapasztalás nyelvi formában született volna újjá, azaz egy közvetett megtestesülést nyert volna el. Nem benne léteztem, csak bejártam ellopni ezt-azt, összekeverni a másnapra előkészített kémcsöveket stb. A barátommal mindig elintéztük a bejutást: minták falon, szőnyegen; pillantásközökben settentünk. Persze egyszer – számítottam erre – elkaptak; vége lett a bejárásnak. Nem mintha akkor lett volna még értelme (talán az elején se volt), kiürült a szertár varázsa.

Ezután nem történt más említésre méltó. Barátságunk hosszú agóniát követően végleg szétrohadt, nem maradt utána egyéb, csak sörszag és penész; az olajoshordókat is mások szagolgatják már. Az érzelgősség ronda féreg, mégis hiányoznak azok a fura, kissé valószínűtlen délutánok, a szertárban, galaxisok befogadására fókuszált pupillákkal, hogy a többi, kéjes ruganyossággal elnyújtózó állatot már ne is említsem. Majd a vizenyős szemináriumok a nyelvi laborban, ahol betéve tudtam előre a leckét. Ma már nem tudom. Most megdagad a nyelv, a szájpadláshoz tapad. Elszánt józanság sarkall, hogy a kopottas űrt, mely az említett időszak öröke, feltárjam: a tér alulstrukturált, a barázdákat elegyengette egy sáros, itt megtörölköző csizmatalp. A keretes verseket már nem szavalják, a refrént macskakörmözik. Viszont nem panaszkodom, valaki józanul beszél; néhány igaz, ámbár langy futam. A királyokat elzavarták, maradt helyettük pár velőig kiégett szubverzív karakter, kik a korhadt fogú táncdalénekest sírják vissza. Közben klattyognak, berregnek, surrognak a japán fényképezőgépek. Nincs idő megpihenni egy meghódított póz után, a következő máris helyezkedik. Azt mondják, a költők is elfekszenek valami kollektív, külön e célra rendelt pamlagon, egy lehetséges élet szájszagú beszélőszervei, de ha zsibárus vagy, dibdáb csecsebecsével házaló, anyanyelvjárásukon küldenek el egy kevésbé poétikus provinciára.

A másik oldalon emlékezem; itt valahogy szebbnek tűnök. Innen nézvést a lét egy lenge hangulat csupán. Immár nem tanít semmire az elmekámfor gondolat: nem értem az érzelmek fura szintaxisát, sav-bázis reakcióját; pedig mindig is pozitív hős akartam lenni. A másik oldalon emlékezem. A következő mondatot nem az e térben létező előzőhöz fűzöm, hanem egy már jóval korábban elkészült szöveget írok felül, forgatok föl. Az emlékezés nem kapcsolatfelvétel, csak séta az aljnövényzetben. Bozótvágó kés, kígyómarásra ellenszérum: kitárulkozó, bágyadt posvány.

 

Megjelent:

A Vörös Postakocsi folyóirat

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s