„A költészet: anómia” (lírai önreflexió Petri György költészetében)

 

A reflektált megszólalás Petri György egész költészetére jellemző, de különös hangsúlyt kap a kilencvenes években, a Sár című kötettel kezdődő költői periódus verstermésében. Ennek az önreflexiónak azonban, amint arra Rákai Orsolya is rámutat, van egy érdekes „nulla foka” is: Petrinél – ahogy a költő arra egy nyilatkozatában utal [1] – a költői életpálya választása, lévén tudatos döntés, maga is reflektált lesz. [2] Túl ezen a külsődleges jellegű, személyes reflektáltságon, Petri verseiben a reflexív beszédmód számos példáját fellelhetjük.

A versek önreflexív pillanatait Petri gyakran szándékos versrontásként konstruálja meg. Ilyenek például a gyakori javítások, reflexív önkorrekciók („Hülyeség. Aquamarin szemed neked van.”[3]). Az önreferencia kiterjedhet egy egész költeményre: ilyenkor a szöveg lényegében önnön születésének leírásaként képződik meg, így olyan zárt alakzat jön létre, amely azzal hozza zavarba a nyelv jelszerű szemléletét, hogy a jelölő és a jelölt egyazon pillanatban jön létre.

Önreferenciális az a Petrinél igen gyakori jelenség is, amikor a vers tudatos „elrontására” tesz kísérletet: gyakran már-már a megszólalás lehetségessége is megkérdőjeleződik a szövegek folyamatos önreflexív aktusaiban. A szöveg ezzel tulajdon létére kérdez rá sokszor úgy és olyan mértékben, hogy a reflexivitás maga is egyfajta formává alakul.

Az önreferencia egyébként is hordoz némi destruktivitást annyiban, hogy a nyelvnek a jelölt–jelölő elkülönülő kettősségében megnyilvánuló alapvető törvényszerűségét semmibe veszi. Ez tulajdonképpen szemiotikai szabálysértés – annak a törvénynek a negligálása, amely szerint feltételezhető, hogy a jelölt létének meg kell előznie a jelölőjét (jelölők nem születnek denotátum nélkül).

A pálya korai szakaszának nevezetes verse, A szerelmi költészet nehézségeiről, kiemelhető ebből a szempontból is. Már a cím is utal arra a kérdésre, amely végül az egész vers problematikáját adja majd, és amely – végsőkig leegyszerűsítve – a megszólalás lehetségességét emeli a szöveg centrumába, vagyis azt, hogy a szerelmi líra kitaposott ösvényei vajon mennyire járhatók, mennyire lehetnek hitelesek a 20. század második felének magyar értelmiségijének perspektívájából.[4] Petrit ez a kérdés nem csak a szerelmi líra kapcsán érinti meg és készteti a hagyomány sajátos értelmezésére, hiszen több szövegében is megjelenik az a hangsúlyos tapasztalat, amelyet maga egy helyütt így fogalmaz meg: „kopott öltöny testemen az európai líra” (Az út vége)[5]. Noha ezt a megállapítást e dolgozat kontextusában talán hiperbolikusnak érezhetjük, hiszen, értelemszerűen, a hagyomány elvetése, kidobása, valami újra cserélése Petrinél soha nem program. Sőt, egy vallomásában magát kifejezetten konzervatív alkatnak érzi.[6] Sokkal inkább program viszont Petrinél a lírai hagyományra való termékeny, kritikus rákérdezés.

Petri líráját elsősorban a József Attila költészete által megalapozott hagyományhoz szokás mérni. Ez a viszony a kezdeti lelkes követés utáni elfordulás miatt, és a szerző nyilatkozatai valamint verstechnikai kísérletei alapján is az „apagyilkosság” metaforájával jellemezhető. Persze a hagyomány nem tagadható meg, hiszen az „ellenhagyomány” is a hagyomány mentén (ellenében) definiálódik. Tudja ezt Petri is, persze: „utódja kell hogy legyek valakinek – szűznemzés kizárva”[7]

Ez a szkepszis A szerelmi költészet nehézségeiről című versben[8] is példaszerűen mutatja magát, úgy, hogy miközben önnön lehetőségeire, érvényes megszólalási módozataira kérdez rá, maga is a szerelmi líra viszonyrendszere általi determináltságban jön mozgásba.  A vers annyiban önreferenciális, hogy miközben szerelmi költészetként határozza meg magát, konkrét címzettel  (legalábbis ezt sejtetik a kezdősorok: „Hát nem szólhatok / szép szemeidről?”) folyamatosan rákérdez a hagyományos szerelmi verselésmódokra, evidenciaként fogadva el azok tarthatatlanságát. A szöveg, Petrihez hűen, egyszerre hajt fejet és figurázza ki a „régi költők” szerelmi lírájának vélhető könnyed gondtalanságát. Érdekes reminiszcenciákat fedezhetünk fel. Például József Attila Óda című versét idézi a szem anatómiai részletességű leírása: „szivárványhártyák korallmezője / az üreges és barlangos vidék, a / rostokkal átszőtt, lüktető tenyészet, zöldektől áttört szürkéskék merengés / a titokzatos pupillák körül. // Az élő anyag elrejti magát. Csak késnek enged, csak lencsék alatt mutatkozik rejtelmes rendszere / csatornáival, járataival, / hol a belső, titkos sürgés folyik, / hírekkel és parancsokkal loholnak. […] Egyedül a szem mutatja, miből vagyunk. E félig víznemű / gömbbe ágyazott porózus telep / a test nyilvános anatómiája.„

A két vers között van egy határozott szemléletbeli különbség, amely valahol a költészet (és a nyelv) erejében való hit mértékével, illetve annak meglétével/hiányával függ össze: József Attila az anatómiailag pontos belső valóságot lefordítja a líra nyelvére, talán abban a tudatban, hogy ezzel a lehető legmélyebb réteget éri el és a másik megismerésének abszolút fokát meríti ki. Petrinél az anatómiai „belsőségesség” nyelvileg kitölthető, leírható, ám – némi kiábrándulással tapasztalhatjuk, hogy – feltárulni bizony akkor is csak a szikének fog.

Szintén igen hangsúlyosnak tűnik a Tóth Árpád reminiszcencia. A következő, még mindig a szem (metaforikus) témáját kifejtő sorok a  Lélektől lélekig című verssel lépnek dialógusba: „de ha levegőn át, mit kipusztít / két eggyélobbant tekintet tüze, / tehát az űrön át / mered egymásra két szem – csillagokként – , / súlyuk vadul növekszik, és egyetlen  / végzetes ponttá csődül össze minden / szükségünk.” Petri ez esetben nem lép vitába elődjével, inkább egy megerősítő metaforában olvasztja össze a Tóth Árpád versben oximoronszerűen szembeállított fogalmakat. „A távolság két ember között gyakran nagyobb, mint a távolság két égitest között” Tóth Árpád-i gondolata Petrinél eleve egy azonosításként tér vissza: a szemek az űrön át, csillagokként merednek egymásra. (Hasonló történik itt, mint a Délelőtt című versben, amelynek emlékezetes képe egyetlen érintésben egyesíti, békíti össze a távolság–közelség dichotómiáját: „S amikor – jelenlétem jelezni – tenyerem / combodhoz szorítottam, a szövetből / kettős meleg nyugodt biztatása üzent. / Testedé meg a távoli napé.”[9] A szem Petrinél azonban egyszerre hordozza a kifelé irányulás és belső világ jellemzőit. Kifelé irányul egyrészt, természetesen, mint a látás szerve, amely a világbefogadásunk elsődleges eszköze is; másrészt a másik emberrel történő kapcsolatteremtés primér „eszközeként” a külvilágra irányuló szocializációs stratégiáink fontos mediátora. Ennek nehézségeit a költő így fogalmazta meg: „Ezért, hogy csak a szerelmesek mernek egymásra nézni, kiknek – többet vagy kevesebbet-e? – a halál mindenképpen mást jelent, mivel érzésük ismerős vele. Feltűnt már? Legrégibb barátok is, véletlenül egymás szemébe néztek, zavartan fordítják fejüket el.”. Ugyanakkor Petri felfogásában a szem a belső organikus „titkok” egyetlen külső szignánsa is. Petri itt továbbmegy a Tóth Árpád-i formulánál: az egymással való  szembenézés szemérmes és leleplező gesztusainak a nehézkessége abból adódik, hogy a szem, mivel a személy legbelsőbb, (önmaga előtt is) „titkos” működésének szinte egyetlen külső jelzője, így annak szerves természetéből adódóan valamiképpen múlandóságunkra, a halálra figyelmeztet. A szem nem beszédes tehát, inkább „néma mint a feltárult rejtelem. Mint a megdöbbenés. A rémület. Mert egyszerre tárul fel benne minden.”

Az élmény ez esetben is szakmai kihívásként jelenik meg: Petrit a szerelmi költészetben a közhelyes szerelmes epekedés és fétisimádat kifejezésének törekvése helyett maga a kód érdekli, amely segítségével ez hitelesen közvetíthető.[10] Ugyanez történik a pálya kései szakaszában is, amikor a betegség tapasztalatait próbálja meg a líra nyelvére lefordítani olymódon, hogy az ne pusztán az érzelmek, a párás szemek „orgiájaként” legyen mozgásba hozható, hanem éppen az alkalmazott kódrendszer szokatlansága által váljon egyfajta lírai halotti torrá.

Az „Egy vagyok már tereppel és szereppel”[11] egymásrautaltságát, valamint a versekben megmutatkozó személyiséget a „tükör”, illetve „ablakversekben” vélem leginkább megragadhatónak: a beszélő egy tükör, ám leggyakrabban – és számunkra is jobban használhatóan! – egy tükröződő ablaküveg („féltükör”) előtt állva egyszerre szemléli magát, azt, amit a tükörben lát, valamint az ablakon át feltáruló kilátást. E jelenség szignifikanciáját többek között abból nyeri, hogy motívumként végigkíséri a Petri lírát az első kötettől az utolsóig.

Az első kötet címadásával is jellemző példája a Portükör című vers: „az ablakon a por lágyítva tükörarcod / az ablakon a por elmázolt csillogása / tükörarc ráncain megülve fényfogó por / redőin ráncain megül elmaszatolt fény / áttetsző ráncai redőző fényredőnyként / áteresztik kiszűrik az utcatöredékek / mozgó és mozdulatlan kulissza-látományát.”[12] A nyelvi játék határán lévő kiasztikus szócserén és szóvariáción, illetve szintaktikai behelyettesítésen és cserén alapuló soralkotás a szöveg(rész) játékos egységét demonstrálja, miközben az ábrázolási szintek folyamatos viszonyváltásokkal – és minden egyes váltásban tulajdon elégtelenségük tiszta „tudatával” tárulnak fel. Az egyes megállapítások más és más vizuális aspektusokat hangsúlyoznak, ám közös jellemzőjük, hogy a kilátás módosítójaként jelennek meg: a tükörarcot por lágyítja, a por elmázolt csillogás, a tükörarc ráncain a por elmázolt fény stb. A por az említett szövegben a kilátást zavaró tényező, amely megtöri, módosítja, elhomályosítja a szemlélteket, elsősorban az arcot, a szemlélődő tükröződő arcát, amely viszont egy tágabb viszonylatban, az ablakon való kinézés praktikus viszonylatában, már szintén zavaró tényezőként van jelen. A lírai beszéd külső „zajoktól” való mentesíthetetlenségének (az objektív megfigyelés képtelenségének) felismerése ebben a versben jelenik meg az életműben először. A megfigyelés több tényező által determinált (pl. az ablak eleve csak egy önkényes szeletet enged látni, és a megfigyelő személye sem vonható ki a megfigyelésből) és zavart (az ablaküveg megtöri a fényt, az ablakon megül a por stb.). A por egyébként az életmű meghatározó motívuma, amely a pálya elején a Kádár-éra metaforájaként jelenik meg (emlékezetes a Hírösszefoglaló című vers korai rendszerkritikája:  „Mint lépcsőzugban a pormacska: / gyűlik puhán a korszak mocska”[13]), a pálya vége felé pedig már a betegséggel, halállal és előbbiekkel együtt az idő múlásával kerül összefüggésbe: „mint a kérdezetlen homok / pereg életem el a semmibe”.[14]

A problémakör leginkább talán ahhoz hasonlatos, amit Kulcsár Szabó Ernő Tandori Dezső költészete, és különösen az Egy talált tárgy megtisztítása kapcsán jegyez meg: „a mondhatóság minden nehézsége abból származik, hogy a dolgokhoz való hozzáférhetőség rendelkezésünkre álló formái értelemszerűen kizárják a meglévő lényeg megismerését.”[15] Petri esetében is a vers speciális „üvegén” „áttekintett”, megjelenő világról van szó, amelyet a szennyeződések és a szemlélő maga (mintegy vízjelként a felszínen halványan tükröződve) reflexíven alakít ki, formál meg.

A tükör-szituáció az éjszaka díszletei között is visszatér a Történet és elmélkedés című versben[16]: „Terméketlen / tükörmás ablakon túl sehol / fürkészett arcunk amelyen / áttetszett az éjszaka / marad velünk / éjszaka foszlányok tükörarc velem velünk.” Az ablaküveg ebben az esetben „terméketlen”, azaz kizárólag tükörként működik, lévén foncsora az éjszaka.

Az Örökhétfő című kötetből a Kitekintés című vers[17] sorolható ide: „Micsoda szétnézett ócska üveg! / Kinézések mocska vastagon / Pillantáskosz az ablakon / Szemzugba alvás szennye beszárad / Résnyi szivárgó sárga hideg” Az ablak itt már nem portól, hanem a pillantásoktól lett koszos.

E szövegben és ezzel összevethetően az N.L emlékére címűben[18] a motívum új fogalommezőbe helyeződik és lírakritikaként metaforizálódik. Itt a szemléltről áttevődik a hangsúly a közvetítő „közegre”, a „csatornára” (ha operálhatunk tovább a kommunikációs modell kulcsszavaival) azaz az ablaküvegre. Az üveg ez esetben elhasznált, „szétnézett”, „ócska”. Ez az aspektusváltás segítségünkre lehet annak belátásában, hogy ez az „ócska üveg” ekvivalens az Az út vége című vers „kopott öltönyével”, különösen, ha a motívum későbbi, a Nagy László versben való megjelenésével vetjük össze, ahol valamifajta naiv költészetfelfogással kerül a kép kapcsolatba. A Nagy László emlékére írott vers így zárul: „Naívitásod örökre hiányzik. / Hogy ennyire ál. Hogy ilyen naiv. Mintha ablakon át tükörbe

A motívum olyan kontextusban tűnik fel ismét az 1993-as Sár című kötetben, amely utólagosan igazolja a  mögötte eddig csak érzett önreferenciális mozzanatot. A pálya azon fordulópontján jelenik meg ez a vers, amelyet Kulcsár-Szabó Zoltán így jellemez: „a Sár szövegei arról a tapasztalatról árulkodnak, hogy a versben beszélő(k) már nincsen(ek) birtokában a nyelvnek, azaz a »megszólalással« máris egy részben befolyásolhatatlan Grammatica Universalisba kerülnek”[19] A tükör-motívum a kötet első, ars poetikus versének, a Megint megyünk címűnek[20] híres soraiban tűnik fel: „A költészet: anómia. / Zsírkrétával vak tükörre krikszkrakszol / időtöltés végett az emberfia.” Keresztury Tibor megállapítása szerint, a Sár című kötettől kezdődően „látványosan megnő a verset létrehozó személyiség szerepe a versben megjelenő rovására. Az előbbi funkciója jellegadó módon a versírás, a költői beszéd dilemmáinak tematizálása.” Ennek megfelelően a pálya e pontjától induló szakaszában megnő a „metanyelvi önreflexív-autoreferenciális alakzatoknak a szerepe.”[21]

A tükröződő ablaküveg megkettőződik a szemüveg tükröződése által a Félgyászjelentés című versben,[22] hogy aztán a tárgytól teljesen „elkalandozva” – a digresszió kedvelt eszköze volt Petrinek – egy teljesen hétköznapi képpel oltsa ki a tükröződő üvegek és a szemüveg tükröződésének (valamint a szemlélődő megkettőződésének)  termékenynek induló összjátékát, így zárva le azt, ami éppen el sem kezdődött, ugyanakkor, pontosan e szimbolikus gesztussal, a verset a Petri-féle halálversek sorába helyezve: „Az ablakból, ahonnan tükröződöm, / egy fáradt, öreg arc néz vissza rám. / Tekintete döglődő légyként ődöng / szemüvegemnek piszkos ablakán. (Jaj, hány szemüvegtörlőt hagytam el, /dehát vesszen, aminek veszni kell. / Úgysem vagyok semmire tekintettel / S, ami még (egyáltalán) van: az a hátra; kint; el. ” A séma ez esetben azzal bonyolódik kissé, hogy a szemlélő és a szemlélt eddig megszokott viszonya itt szintén tükröződik, azaz a másik oldalról is érvényesül azáltal, hogy a tükörkép maga is entitásként lép fel: a tükörkép az eredetinek a szemüvegtükrében önmagát szemléli.

A külső és a belső világ összefüggésének, egymástól függésének ezt a tükröződéssel és tükörképen való keresztülnézéssel történő ábrázolását igen kedvelte Petri. A bent és a kint, az én és a másik határai ebben a játékban elmosódnak: a két létező egymáson „átszüremkedve” van jelen. A tükör annak a lehetőségévé válik, amire nélküle nem lenne módunk: megpillantani magunkat oly módon, amely hasonlatos ahhoz, ahogy egy idegen testet szemlélünk. A versírás természetére vonatkozó legfontosabb tanulság az a felismerés, hogy a külvilág meg sem pillantható az azt zavaró tényezők nélkül. Az ablak mindig poros, maszatos (például homloknyomok tarkítják, ahogy a Rolf Bossert halálára c. versben írja: „kibámultam a homloknyomaimat viselő ablakon”[23] – az ablaknál merengő alany képzetét idézve fel), megtöri a fényt, stb. Valamint az alany is egyfajta zajként, vagy legalábbis az általa szemlélttől függetleníthetetlen létezőként konfigurálódik. Ily módon e versekben elsősorban az nyer artikulációt, hogy az értelmezés során nem helyezhető a hangsúly kizárólag csak a szemlélődő alanyra vagy a szemlélt tárgyra. A kettő – mintegy egymás fogságában, együtt mozogva, organikusan konstruálja azt, amely a befogadó számára versként jelenik meg.


[1] “Emlékszem, ez tulajdonképp egyik legabszurdabb eseménye az életemnek. A legkevésbé sem voltam csodagyerek, de 13 éves koromra eldöntöttem, hogy költő leszek. Hogy indokolt lenne ez a döntés, magam sem éreztem sok éven át, nem volt valami virtuóz verselőkészségem, sőt, ezek szakmailag-technikailag kifejezetten ügyetlen, döcögős versek voltak, de mániákusan írtam akkor nagyon sokat. Én egyszerűen profi akartam lenni.” (Petri György Munkái III., 220. [A továbbiakban: PGyM, a négy kötetes kiadás különböző köteteit római szám jelzi; azaz: PGyM I: Petri György Munkái I. Összegyűjtött Versek. Magvető Kiadó, Bp. 2003.; PGyM III.: Petri György Munkái III. Összegyűjtött Interjúk. Magvető Kiadó, Bp. 2005.; PGyM IV.: Petri György Munkái IV. Próza, dráma, vers, naplók és egyebek. Magvető Kiadó, Bp. 2007.)

[2] Rákai Orsolya, A kimondás kényszere, Alföld, 2001/5, 64.

[3] Petri György, Hogy elérjek a napsütötte sávig, PGyM I., 293.

[4] „[A] ’hagyományos költészetek általában elkülönített terepként fogták fel a szerelmi költés területét, talán abból az egyébként belátható megfontolásból, hogy a szerelem állapota maga élesen elkülönül egyéb életállapotainktól. És ennek a másságnak , ennek az elkülönülésnek többnyire meg is adták formális megjelölését: cansot írtak, nem sirventest, sajátos szótárt használtak, kitüntettek bizonyos műfajokat stb. Petrinél ennek nyoma sincs: a költemények szerveződésében semmilyen lényeges különbség nem fedezhető fel más (tárgyú) költemények szerveződéséhez képes.” (Szigeti Csaba, De Dignitate Amoris – Petri György „szerelmi költészetéről”, Jelenkor, 1992/6., 565.)

[5] Petri György, Az út vége, PGyM I. 186.

[6] Az őt érő József Attila hatás természetét elemezve egy helyütt megjegyzi: „minden látszat ellenére ő is, én is alkatilag konzervatívok vagyunk.” (PGyM IV. 150.)

[7] Petri György, Adjátok meg az adott pillanatot, PGyM I., 310.

[8] Petri György, A szerelmi költészet nehézségeiről, PGyM I., 35.

[9] Petri György, Délelőtt, PGyM I. 18.

[10] „A szerelmi költészet nehézségeiről […] a barokk elégia intonációját a modern költő racionális-ironikus kételyével vegyítő mű […] a felütésben egy szerelmi viszony konstellációja helyett rögtön a beszédhelyzet problematikusságát állapítja meg.” (Keresztury Tibor, Petri György, Kalligram Kiadó, 1998. 176.)

[11] Petri György, Sár, PGyM I. 342.

[12] Petri György, Három rövid vers – Portükör, PGyM I. 26.

[13] Petri György, Hírösszefoglaló, PGyM I. 94.

[14] Petri György, Gyufa, PGyM I. 397.

[15] Kulcsár Szabó Ernő, A Magyar irodalom története 1945-1991, 141.

[16] Petri György, Történet és elmélkedés, PGyM I. 76.

[17] Petri György, Kitekintés, PGyM I. 165.

[18] Petri György, N.L. emlékére, PGyM I. 314.

[19] Kulcsár-Szabó Zoltán, Az én elmozdulása – Petri György: Sár, Nappali Ház, 1994/4., 30–32.

[20] Petri György, Megint megyünk, PGyM I. 305.

[21] Keresztury Tibor, Petri György, Kalligram Kiadó, 1998. 163.

[22] Petri György, Félgyászjelentés, PGyM I. 370.

[23] Petri György, Rolf Bossert halálára, PGyM I. 251.

Megjelent:

Új Forrás folyóirat, 2013/6.

Advertisements

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s