A Belső Ember

Késve, a tegnap ujjnyi mély barázdáival homlokomon érkezem meg a szemináriumra, ahol jókedvűen mutat maga mellett helyet láthatóan enyhén kapatos és általában, hozzám mértem legalábbis, optimista barátom, hogy üljek már le, hol a csudában voltam, miegymás suttogás. Próbáltam nem ellenségesnek tűnni, mégis maradhatott valami az arcomon a reggeli dacból, valami fura fertő, egy kaján vigyor árnyéka, hogy én nem is vagyok itt, és titeket is csak kitaláltalak egy boros estén. Előbb a reggel majd a tenger meg az összes többi dolgok, de főleg ez előbbi kettő. Néha úgy érzem, mintha alámerültem volna egy tévedésben. Kényelmetlenül befurakszom, matatok az aurákban, leülök, feszengek klausztrofóbiásan, kis terem, sok ember, túltöltött tér. Innom kellett volna, de késésben voltam. Nem szólok semmit, nem is tudnék, olyan mély a hangom, hogy bármily halkan is beszéljek, azt mindenki hallja. Háttérzaj vagyok. Rajta persze a szokásos vigyor és zöld-sárga csíkos póló, természetes haj. Figyelj, baszkikám, ez érdekes, mutatott előre az előadóra, majd szélesen vigyorgott megint rám. Olyan vagyok, mint ékes koporsó, belül büdös. A nyitott ajtó felé nézek, mely a jócskán elhanyagolt belső udvarra vezet. Gyíkok sütkéreznek a kora nyári napon. Leveszem a felsőmet és lefekszem melléjük. Cigarettázok, mint szinte mindig abban az igeidőben, talán csak alvás közben nem, noha azt is kipróbáltam. Hunyorogva nézek a napba, fura figurák táncolnak, piruetteznek, nagyokat ugranak és bukfenceznek: különös árnyak. Fél óra telhet el így, már majdnem vak vagyok, fülem mellett érzem elfolydogálni könnyeim, de nem tudom abbahagyni, szemembe égnek az alakok. Végül leül mellém a barátom, felé fordulok, ránézek, de még mindig csak a kis ugribugri lényeket látom. Három vagy négy cigaretta múlhatott el így. Nincsenek lányok. Szeretnék mindig másutt lenni, mint ahol vagyok, de valahogy –csoda-e? – mindig megragadok abban, amiben épp vagyok. Piruett. Talán ezért is van az, hogy gyakran vagyok ideges, és hogy oly sokszor eluralg rajtam a taedium vitae.

Gyere, baszkikám, igyunk egy célturmixot, és már indul is a kolléga, mint aki otthagy, ha azonnal nem mozdulok. Felugrok, levetett pólómmal a hátamat csapkodom, önostorozás imitáció, ahogy a hangyákat, száraz fűszálakat, apró kavicsokat leseprem magamról. Üres a terem, üres a folyosó, üres vagyok, unatkozom. Hagyni mindent. Az épületből kilépve egy kisebb társaságot látok, rám várnak, léha fecsej, nem vagyok felhangolva. Aztán persze helyrerak a félpercnyi csend, a mélyülés, a semmi puha szele, a terhelő erő, ahogy sziszegnek az eresztékek. Összeszedem magam, hogy legyen honnan szétszóródni.

És már beszélgetünk is, hogy talán mégis legfontosabb a forma, mely nélkül értelmezhetetlenen az egész, mert, mint külső megnyilvánulás, elsődlegesen teszi  elérhetővé tárgyunkat. Hiszen nehezen lenne értelmezhető bármilyen tárgy a megpillantása nélkül. A külső számít tehát, noha a külső mégse a belső. És csalóka is a külső, mert lényegében természetes korlátain belül bármily formát és változást felvehet, álcázhatja magát, akár el is rejtőzhet, így befolyásolva vagy épp félrevezetve megfigyelőjét. Mégis, a belső forma a bonyolultabb. A külsődleges lehetőségei leírhatók, előtervezhetők, a belső forma ugyanakkor képlékenysége és természetszerű alulreprezentáltsága miatt kiszámíthatatlanabb. Nem is biztos, hogy beszélhetünk egyáltalán formáról. A „forma” ugyanis meghatározható, rendszerbe helyezhető, ezzel szemben az amorfról definitív jelleggel nem sok mindent mondhatunk – lényegében az amorf épp elégséges leírás. Ennek mentén testképünk hatása belső egyensúlyunkra finoman szólva túlárazott. Testünk a romlás figyelmeztető hordozója, időbeliségünk hús-orma, mintha a test idegen dolog lenne, leválasztható bensőnkről, nem pedig azzal egyenjogú való, szimbiotikus (fél?)entitás. Mi értelme mégis ennek az önmagunkkal vívott paradox háborúnak? A Test erős jogokat követel, holott kivetülésünk (és nem kivetítésünk!) csupán. A test csak egy fura érzet, a nem-én érintése (az, ami még épp mi vagyunk, de jellegében és természetében a legközelebb áll ahhoz, ami már nem mi vagyunk), az én-kívüli mediátora, ami a nem-én létét az én számára elsődlegesen  elérhetővé teszi. És így tovább, csak mondom bele a korosodó délutánba, már magamnak inkább, mintsem a többieknek. És jönnek az új arcok, új hangok, új háttér, új fények, új ízek, új mezek, új ismeretlenek. De a régi nyögés-nyavalygás, a régi nagyon fáj, a régi lassú vér, a régi alvadás, mely barikádokat halmoz-képez – ülepedik. Az új nem tudja megkerülni. Ugyanaz a régi-régi nem-élet, amelyben elvesztette már színét az öröm, ha mi volt egyáltalán: szürke – a fekete-fehér összemosott esszenciája: élhetetlen értékeim és meg nem élt alig-élményeim. Ahol, ha szabadulandó vagy épp az elmét tágítandó ablakom kitárom, karnyújtásnyira egy falat látok, mértani formák hordozóját, áttörhetetlen mivanodaátot…

Későn, fáradtan, kiégve érek haza, és úgy húz az ágy, hogy már nem is akarok mást, mint lefeküdni. Lefeküdni és még utoljára rágyújtani. Perzselő mellkasi fájdalomra ébredek, de már érzem a szagot is. Látom, izzó kráterként tátong mellüregem, s kékes füst szállong fölötte (ilyesmi kékes valami lehet a lélek is, képzelem hirtelen). Rőtrút láva, üveges zsírfénnyel csillámló vérszín bennék rotyog kavarogva a katlanban. És ott a szív, a fura hús, lüktet, él; ott a tüdő, a kék-vörös ballon, amit nyilván majdnem kipukkasztottam cigarettám kínzó parazsával; ott az egész mámorszerkezet (nevezzük akárhogy): élettől, némi szerelemtől pulzáló beltáj. És a bordák felperzselt lugasában van még egy icipici valaki, egy kis ember, az élősdim, a belső tetvem, húsom-vérem italától részegen, ki most elbújni próbál ijedten, ahogy így lelepleződött, de a szellőssé faggatott váz nem nyújt többé menedéket. És ez a szerkezet, amely – paradox módon – azáltal, hogy így feltárta magát és működésében megnyilatkozott, egy pillanatra szélsőségesen megkérdőjelezi tulajdon létét. Érzem, jól meg kell néznem ezt a belső tájat, hiszen bennem nőtt és belőlem nő ki, engem figyelmeztet ez a finom szerkezet. A fürdőkádba dobom az égő takarót, vizet engedek rá. Fékeveszetten ver a szívem, rá kell gyújtanom…

Dohányzom és látom lassan kibogozódni a történet spulniját, létmonoklik a tátongó furaságoknak. Vannak-e, bazmeg, költők megírni ezeket? Persze jártam már erre: most sincs fogadásom, terep nélkül lebegek. Tourette-szindrómás kifakadásaim árnyékában eléldegélek még. Kitettem száradni egy elzabrált élet hordalékait: nézzék, mi történik, mi történhetett, nézzétek, nézzük. Otthon pedig feltűnik ismét a vége a váratlanul felvillanó lassú jel alatt. Egyszerű jelen, egyszerű múlt, függő beszéd, feltételes mód – nem értem én a mindennapok grammatikáját. Beragadtam, mint a CapsLock, egy jelenbe, csak csupa ASDF és JKLÉ.

Megjelent:

FÉLonline.hu

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s