Prózai munkák kategória bejegyzései

A Belső Ember

Késve, a tegnap ujjnyi mély barázdáival homlokomon érkezem meg a szemináriumra, ahol jókedvűen mutat maga mellett helyet láthatóan enyhén kapatos és általában, hozzám mértem legalábbis, optimista barátom, hogy üljek már le, hol a csudában voltam, miegymás suttogás. Próbáltam nem ellenségesnek tűnni, mégis maradhatott valami az arcomon a reggeli dacból, valami fura fertő, egy kaján vigyor árnyéka, hogy én nem is vagyok itt, és titeket is csak kitaláltalak egy boros estén. Előbb a reggel majd a tenger meg az összes többi dolgok, de főleg ez előbbi kettő. Néha úgy érzem, mintha alámerültem volna egy tévedésben. Kényelmetlenül befurakszom, matatok az aurákban, leülök, feszengek klausztrofóbiásan, kis terem, sok ember, túltöltött tér. Innom kellett volna, de késésben voltam. Nem szólok semmit, nem is tudnék, olyan mély a hangom, hogy bármily halkan is beszéljek, azt mindenki hallja. Háttérzaj vagyok. Rajta persze a szokásos vigyor és zöld-sárga csíkos póló, természetes haj. Figyelj, baszkikám, ez érdekes, mutatott előre az előadóra, majd szélesen vigyorgott megint rám. Olyan vagyok, mint ékes koporsó, belül büdös. A nyitott ajtó felé nézek, mely a jócskán elhanyagolt belső udvarra vezet. Gyíkok sütkéreznek a kora nyári napon. Leveszem a felsőmet és lefekszem melléjük. Cigarettázok, mint szinte mindig abban az igeidőben, talán csak alvás közben nem, noha azt is kipróbáltam. Hunyorogva nézek a napba, fura figurák táncolnak, piruetteznek, nagyokat ugranak és bukfenceznek: különös árnyak. Fél óra telhet el így, már majdnem vak vagyok, fülem mellett érzem elfolydogálni könnyeim, de nem tudom abbahagyni, szemembe égnek az alakok. Végül leül mellém a barátom, felé fordulok, ránézek, de még mindig csak a kis ugribugri lényeket látom. Három vagy négy cigaretta múlhatott el így. Nincsenek lányok. Szeretnék mindig másutt lenni, mint ahol vagyok, de valahogy –csoda-e? – mindig megragadok abban, amiben épp vagyok. Piruett. Talán ezért is van az, hogy gyakran vagyok ideges, és hogy oly sokszor eluralg rajtam a taedium vitae.

Gyere, baszkikám, igyunk egy célturmixot, és már indul is a kolléga, mint aki otthagy, ha azonnal nem mozdulok. Felugrok, levetett pólómmal a hátamat csapkodom, önostorozás imitáció, ahogy a hangyákat, száraz fűszálakat, apró kavicsokat leseprem magamról. Üres a terem, üres a folyosó, üres vagyok, unatkozom. Hagyni mindent. Az épületből kilépve egy kisebb társaságot látok, rám várnak, léha fecsej, nem vagyok felhangolva. Aztán persze helyrerak a félpercnyi csend, a mélyülés, a semmi puha szele, a terhelő erő, ahogy sziszegnek az eresztékek. Összeszedem magam, hogy legyen honnan szétszóródni.

És már beszélgetünk is, hogy talán mégis legfontosabb a forma, mely nélkül értelmezhetetlenen az egész, mert, mint külső megnyilvánulás, elsődlegesen teszi  elérhetővé tárgyunkat. Hiszen nehezen lenne értelmezhető bármilyen tárgy a megpillantása nélkül. A külső számít tehát, noha a külső mégse a belső. És csalóka is a külső, mert lényegében természetes korlátain belül bármily formát és változást felvehet, álcázhatja magát, akár el is rejtőzhet, így befolyásolva vagy épp félrevezetve megfigyelőjét. Mégis, a belső forma a bonyolultabb. A külsődleges lehetőségei leírhatók, előtervezhetők, a belső forma ugyanakkor képlékenysége és természetszerű alulreprezentáltsága miatt kiszámíthatatlanabb. Nem is biztos, hogy beszélhetünk egyáltalán formáról. A „forma” ugyanis meghatározható, rendszerbe helyezhető, ezzel szemben az amorfról definitív jelleggel nem sok mindent mondhatunk – lényegében az amorf épp elégséges leírás. Ennek mentén testképünk hatása belső egyensúlyunkra finoman szólva túlárazott. Testünk a romlás figyelmeztető hordozója, időbeliségünk hús-orma, mintha a test idegen dolog lenne, leválasztható bensőnkről, nem pedig azzal egyenjogú való, szimbiotikus (fél?)entitás. Mi értelme mégis ennek az önmagunkkal vívott paradox háborúnak? A Test erős jogokat követel, holott kivetülésünk (és nem kivetítésünk!) csupán. A test csak egy fura érzet, a nem-én érintése (az, ami még épp mi vagyunk, de jellegében és természetében a legközelebb áll ahhoz, ami már nem mi vagyunk), az én-kívüli mediátora, ami a nem-én létét az én számára elsődlegesen  elérhetővé teszi. És így tovább, csak mondom bele a korosodó délutánba, már magamnak inkább, mintsem a többieknek. És jönnek az új arcok, új hangok, új háttér, új fények, új ízek, új mezek, új ismeretlenek. De a régi nyögés-nyavalygás, a régi nagyon fáj, a régi lassú vér, a régi alvadás, mely barikádokat halmoz-képez – ülepedik. Az új nem tudja megkerülni. Ugyanaz a régi-régi nem-élet, amelyben elvesztette már színét az öröm, ha mi volt egyáltalán: szürke – a fekete-fehér összemosott esszenciája: élhetetlen értékeim és meg nem élt alig-élményeim. Ahol, ha szabadulandó vagy épp az elmét tágítandó ablakom kitárom, karnyújtásnyira egy falat látok, mértani formák hordozóját, áttörhetetlen mivanodaátot…

Későn, fáradtan, kiégve érek haza, és úgy húz az ágy, hogy már nem is akarok mást, mint lefeküdni. Lefeküdni és még utoljára rágyújtani. Perzselő mellkasi fájdalomra ébredek, de már érzem a szagot is. Látom, izzó kráterként tátong mellüregem, s kékes füst szállong fölötte (ilyesmi kékes valami lehet a lélek is, képzelem hirtelen). Rőtrút láva, üveges zsírfénnyel csillámló vérszín bennék rotyog kavarogva a katlanban. És ott a szív, a fura hús, lüktet, él; ott a tüdő, a kék-vörös ballon, amit nyilván majdnem kipukkasztottam cigarettám kínzó parazsával; ott az egész mámorszerkezet (nevezzük akárhogy): élettől, némi szerelemtől pulzáló beltáj. És a bordák felperzselt lugasában van még egy icipici valaki, egy kis ember, az élősdim, a belső tetvem, húsom-vérem italától részegen, ki most elbújni próbál ijedten, ahogy így lelepleződött, de a szellőssé faggatott váz nem nyújt többé menedéket. És ez a szerkezet, amely – paradox módon – azáltal, hogy így feltárta magát és működésében megnyilatkozott, egy pillanatra szélsőségesen megkérdőjelezi tulajdon létét. Érzem, jól meg kell néznem ezt a belső tájat, hiszen bennem nőtt és belőlem nő ki, engem figyelmeztet ez a finom szerkezet. A fürdőkádba dobom az égő takarót, vizet engedek rá. Fékeveszetten ver a szívem, rá kell gyújtanom…

Dohányzom és látom lassan kibogozódni a történet spulniját, létmonoklik a tátongó furaságoknak. Vannak-e, bazmeg, költők megírni ezeket? Persze jártam már erre: most sincs fogadásom, terep nélkül lebegek. Tourette-szindrómás kifakadásaim árnyékában eléldegélek még. Kitettem száradni egy elzabrált élet hordalékait: nézzék, mi történik, mi történhetett, nézzétek, nézzük. Otthon pedig feltűnik ismét a vége a váratlanul felvillanó lassú jel alatt. Egyszerű jelen, egyszerű múlt, függő beszéd, feltételes mód – nem értem én a mindennapok grammatikáját. Beragadtam, mint a CapsLock, egy jelenbe, csak csupa ASDF és JKLÉ.

Megjelent:

FÉLonline.hu

Árnyékboksz

Bizonyos értelemben létezel. A fényben legjobb, ha kihúzod magad és mosolyogsz, mert könnyen összekevernek az árnyvilág egyéb lényeivel. Vigyáznod kell a hangoddal is, annak határozottan kell fölcsendülnie, a rekedt bizonytalanság halovány mellékzöngéje nélkül, mondandódat pedig tömören, szabatosan, fesztelenül kell előadnod, hogy a keresettségnek még az árnya se ronthasson esélyeiden.

A fényemberek azt hiszik, fölötted állnak, és szeretik e vélt fölényt, amikor csak lehet, kimutatni, fitogtatni. Ezért legjobb, ha elrejtőzöl. Kékárnyék vagy, nem sárgaárny, ám ez a fényembereknek nagyjából édes mindegy, ezek a részletek nekik már felesleges nüánszok, kutatóknak, népszámlálóknak és szociológusoknak érdekes adalékok csupán. Valójában azonban a kék és a sárgaárnyakat éles ellentétek választják el egymástól, ugyanazon bolygó ellentétes pólusain éltek, nem egy szövetből szőtt árnyak vagytok.

A kékárnyék –te is– árnylétét intellektuálisan éli meg, a sárgaárny viszont a fekete legegyszerűbb színezete. A sárgaárnyak alapanyaga lényegében sár, üledék, céltalan felkapott és lerakott felesleg, elhagyott, elfeledett málha. A sárgaárny hordalék, a semmi piszkos oldala, a nem létező nem áttetsző megnyilatkozása. Kékárnyalatként könnyed figyelemmel lapozgatod egy kristálytiszta nyelven, sallangmentesen megírt történet lapjait, a sárgaárny kavar a zavarban, az aljban, az eklektikus zaccban. Ezért szeretik a sárgaárnyak titkon a fényembereket. Szeretik, csodálják őket, és mindenáron a kegyeikbe szeretnének férkőzni. Ám valójában arról szól ez az egész, hogy a fényemberek után rengeteg sallang és szemét marad, ezért követik őket, mint az árnyék, mint a rossz szag. Nincs módszerünk a szoros megfigyelésen kívül mélyebben megismerni a sárgaárnyak természetét, a látottak viszont épp eléggé visszataszítóak ahhoz, hogy kijelenthessük, a kék-, és a sárgaárnyak nem kompatibilisek, nem párosodhatnak.

A fényembereket nem tudod elkerülni. Agresszív törtetésükkel elérték, hogy ők alakíthatják a rendet, azaz minden a fényviszonyok szerint alakuljon, míg te egy marginális, egy elfeledni, ha épp nem eltörölni való senki vagy ebben a játékban. Igen, te úgy hívod játék, ők úgy, hogy élet, ahogy neked a fények is játszanak, míg a fény nekik csupán a világos–sötét bináris változója. Még a szótáraitok sem egyeznek, hogy tudnátok együttműködni bármiben? A fényemberek „aktívnak” tekintik magukat. Ezt az attribútumot mint egyik legfőbb erényüket szeretik hangsúlyozni. Téged és a hozzád hasonló csótánylelkületű lényeket léhának, semmirekellőnek vélnek. Ezzel szemben te magadat inkább szemlélődőnek mondanád, aki az apró árnyalatok jelentései között igazodik el ügyesebben, aki mindig csak néz, de nem avatkozik az eseményekbe. Figyel, ám olyan intenzitással, hogy az ettől majdhogynem tett lesz.

A fényemberek között nem tanácsos árnyvoltodat megmutatnod. Úgy kell viselkedned, olyannak kell tűnnöd, mintha éppenséggel közülük való lennél. Mivel csak az ő szabályaik szerint élhetsz, az ő értékrendszerük határoz meg téged. Eszerint te legfeljebb gyenge, de leginkább semmi vagy. Egy elvetélt gondolat. Egy kisiklott születés, egy lehetett volna… Ezért léted valódi alapjait lehetőségig leplezned kívánatos előttük. Nem hazudós vagy, csak óvatos. Félénk-finom inkognitóban élsz, mert így kényelmesebb. És ez történelmi tapasztalat: ne akarj elegyedni a fényemberekkel, ne barátkozz, de ne is harcolj velük, hiszen felesleges: a fény van velük. Ahol ők vannak, te nem vagy. Azt ahol te létezel, ők nem ismerik, vagy nem ismerik el: nem vagy. Léted egyetlen igazi bizonysága az ellen-lét. Ne vitázz egy fényemberrel, ne szervezkedj ellene. Történelmi tapasztalat. Azóta van, hogy világítanak, hogy már nem kell a nap ahhoz, hogy elemükben legyenek: akkor ölték meg az éjt. Azóta mindenütt ott vannak a villanyizzók, ezek az utálatos tárgyak, az elnyomás kegyetlenkedő cigarettacsikkjei. Te nem vagy. Tanulj meg együtt élni nemléteddel. A rendszerükben üres hely vagy, nem vákuum, inkább redundancia. A fénnyel vannak, így mindig erősebbek lesznek nálad. Ne próbálkozz, ne is álmodozz erről. Történelmi tapasztalat. És ők írták a történelmet, noha joggal gondolod, hogy nem írtak, nem írnak történelmet.

És még sorolhatnánk a különbségeket. Persze mind létedet igazolja – vethetnéd közbe – de elfelejted, hogy az ő rendszerükben, az ő rendszerük szerint létezel: vagyis nem létezel. Te érzékeny vagy, ezzel szemben a fényemberek pragmatikusak, praktikusak, számítóak, pénzéhesek, földhözragadtak és úgy általában racionálisak. Ezért is értelmetlen ellenük küzdened. Érted, értelmetlen. A ráció ellen irracionális harcolni. Nincs közös nevezőtök, ezért nem lehet adekvát fegyvernemet találni megmérkőznötök. Egyben viszont tévednek: te igenis létezel. Hidd el: vagy. Csak nem nekik. Érzékenységeddel nem tudsz harcolni velük, csak nevetséges lehetsz vagy valami szánalmas, bús halott. Ne légy az! Ők a metszet-éles kontúrokban, te egyszerűen a ködben hiszel. A köd, nekik mindjárt ködkürt: te pedig iszkolsz.

 Megjelent:

FÉLonline.hu

(Az obsoletus)

 

Noha lézenghetünk kifeszített élettörténetünkben (amely persze hurkok és kerülők nélkül csak egy kreált hamisítvány), ám abban, ahogy tegezzük valahai és leendő énünk, előbbit lekezelő vállveregetéssel, utóbbit határozott félelemmel, már látható zavarunk. Amikor ugyanis szembesülünk a diszkrepanciákkal, ezzel a felszínen barátságos tegeződéssel (és nem zavarunkkal) próbáljuk eliminálni a problémát. Mert a mindenkori aktuális és mindig változó jelen állapotból visszapillantva – közhelyesen – mindig aktuális és mindig változó élettörténeteket gyártunk, amely aktualizálódik az adott időmetszetnek megfelelően. Így tehát múltunk eseményei folyamatos mozgásban vannak tudatunk, vagy ha úgy tetszik személyiségünk mozgásának megfelelően. Ez a mozgás nem mindig hoz zavarba ejtő szembesítéseket, vagy legalábbis nem hoz hirtelen felismeréseket. Lassan mozgunk, mint az óra két mutatója: jelenlegi állapotunk egy szinkron metszet: ez a nagymutató. Mozgása gyorsabb, mint a kismutatóé, ám ez csupán annak tudható be, hogy a jelen változásait mindig gyorsabban, erőteljesebben, intenzívebben éljük meg, míg a múltból jobbára csak a sorsfordító eseményekre illetve a köréjük szerveződő következményhalmazra emlékszünk határozottan és az emlékezésen keresztül persze tulajdonképpen újra és újra megéljük, újragondoljuk és egy picit mindig átírjuk. A nagymutató mindig valahol mozog: ő a látó szemünk, amely saját helyzetén kívül mindent lát. Persze lehetnek terveink a jelenben, amelyeket áhíthatunk és küzdhetünk elérni – ahogy az óra pályája is egy megtervezett mozgás – de azon túl, hogy saját adottságainkkal és korlátainkkal tisztában vagyunk, konkrét helyzetünkről, „a nagy képen” elfoglalt pozíciónkról igazából csak halovány sejtésünk lehet, tudomásunk soha. A kismutató ezzel szemben vak: ez múltbeli személyiségünk. Nincs lehetőségünk, hogy a múltba visszalépve jelenlegi valónkat megpillantsuk: lehettek elképzeléseink, amelyekre emlékezhetünk is most, de képtelenek vagyunk visszalépni akkori fejünkbe és megpillantani jelenlegi magunkat. A kismutató ezért vak. Az – egyébként több sebből vérző – óra allegória legfontosabb és legkifejezőbb eleme azonban nem ez, hanem az, ahogy a két mutató egymáshoz viszonyított helyzete az időben változik. A nagymutató mindig más szögben „lát rá” a kicsire: a jelen létező a múltban létezőre. A legélesebb differenciát természetesen a mutatók szembenállása jelképezheti. Ezek azok a pillanatok, amikor a jelen létező élesen szembehelyezkedik önmaga egy korábbi szinkron metszetével: ez jellegzetesen egy tettel vagy egy hosszabb-rövidebb ideig vitt viselkedésmóddal szembeni ellenérzés. A nagymutató előnye nyilvánvaló, de tudatlansága – még a meglévő „tudása” ellenére is – szembeszökő. A jelenben létező perspektíva-potenciálja ugyan hatalmas, ugyanakkor helyzetdefiniáló képessége csekély: látja korábbi jelenjeit, akár több múltbeli szinkron metszetet egyidejűleg, sőt műveleteket is képes végrehajtani ezek között, amelynek eredményeként akár a jövőre is jelentős hatást tevő következtetés születhet. Ugyanakkor, mivel jelenlegi helyzetéről vajmi kevés fogalma van, önmagával, ha lehet ebben hinni, még kevésbé van tisztában, önmagát még kevésbé ismeri, mint korábbi jelenléteit, amelyeket az utóperspektíva tesz számára jelenlegi létezőjénél tisztábban elérhetővé.

A másodpercmutató pillanatnyi cselekvéseinket reprezentálja. Szintén „vak”, de nem úgy, ahogy a kismutató: hétköznapi helyzeteinkre adott gyors, kényszerített válaszainkat nincs lehetőségünk élettapasztalataink teljes spektrumának mérlegelésével meghozni, a pillanat hatása alatt cselekszünk, természetesen nem függetlenül korábbi tapasztalatainktól. Helyzete, mozgása sokkal közelebb van, és jobban kötődik a nagymutató mozgásához, mint a kismutatóéhoz, jobban mondva: a nagymutató determinálja a másodpercmutató momentum-akcióit. A másodpercmutató nem tervez. A momentum-akciók majdnem ösztönösek, utólagos mérlegelésük is csak a rutin meglétének illetve hiányának a kérdése: egy többször átélt tett, esemény nem igényel utóelemzést, ezzel szemben az új, szokatlan és váratlan helyzetek merengésre kényszerítenek. Ezek az elemzések beépülnek későbbi pillanat-reakcióink eszközkészletébe.

A prediktív én hipotézisekkel operál, és többé-kevésbé jellemzően a vágymezőn sétál. A jelen létező olyannyira képtelen saját helyzetét leírni, hogy nem csodálkozhatunk abbéli soványságán, hogy önnön jövőjét kicsit is belássa. Tudja a vágyat, de módszeresen kerüli a realitást. A jelenlevő félelme jövőbeli alakjától itt jelenik meg: a jelenlévő fél attól, hogy jövőképének kielégületlensége, beteljesületlensége számára csalódást okoz majd. Különböző technikákat vet be ez ellen, melyek közül talán a legfontosabb a törekvés a jelennel való konkordanciára: kisebb csalódásokat átértelmez és nem éli meg tovább kudarcként, vagy épp ügyes fondorlatok segedelmével a kudarcot beleszövi/beleforgatja az utolsó, épp aktuális önéletrajzi narratívájába. Ily módon a kudarc már nem is kudarc többé, hanem, például, valami szükséges rossz, amely valamely homályos haszonnal mégiscsak szolgál. Ha mással nem is, a tapasztalás sovány hasznával.

Megjelent:

FÉLonline.hu

A Kilépő

Amikor hosszú idő után először kilépek a városkapun, mely a nemrég alaposan megmagasított, és a várost immár teljesen körülérő falon csak mint egy apró rés alkalmatlankodik, észreveszem, hogy nem is lassan-lágyan, hanem egészen agresszíven kitavaszodott: túlvezérelt lett a zöld, és a levegő olyan, akárha arrogáns füstölők tömkelege ontaná az illatot egy meditatív szeánszon.

Pontosan nem emlékszem, hogy mikor kerültem a városba, de itt voltam már pár éve, évtizede. Az elme pestise elől menekültem ide, én, a kevéssé közkedvelt antihős, a lélek pestisébe, ahol, nem szégyellem, a semmi üres tükörszemeiben tűntem a legszebbnek. Igazán arra se emlékszem, hogy – akár gondolatban – mikor léptem e falakon túl utoljára. Most az tűnik legvalószínűbbnek, hogy amint megérkeztem, bezárultam e falak időtlen létébe, belefoglaltattam, mint homokórába a nem kopó homok, mely, különös iróniával, valahogy mégis az elmúlásra figyelmeztet. Mintha ugyanaz a nap telne-múlna azóta is, végeérhetetlen végtelen. Az események itt nem az időben történnek, hanem mozaikszerű pöttyökként kenődnek föl az örök szinkrónia háttérvásznára.

Amikor hosszú idő után először kilépek a városkapun, megváltottnak érzem magam, és már nem is értem pár perccel ezelőtti ragaszkodásomat ehhez az időkapszulához. Most könnyedén lemondok róla, mert a magas városfalak és a barátságtalan, vaskalapos lakók többévi látványa haloványra színezte bennem a szabadság átélésének emlékét: egyszerre a katarzis érzése kerít hatalmába. És hiába próbálnék, szántszándékkal sem tudnék kevésbé patetikus díszletek között beszélni erről. Rájövök, a város hamis képpel fogott meg, és hogy az ott eltöltött idő hossza egyenes arányban van e hamis életeszmével való átitatódásom mértékével. Kissé el is szégyellem magam, amiért ennyire csalhatónak bizonyultam. A város, melynek különös hangulata van – így az ezeréves, mégis friss bédekker – zárványváros, ahol a semmi történik; a városka, ahol az izolált idő telik. A mindennapok több évtizednyire előre felírhatók egy kártyanaptárnyi papírlapra.

Az embereknek itt nincsenek titkaik, és mivel egymás szeméből hibátlanul olvasnak, csalhatatlanul ismerik egymás jellemét és szándékait is. Épp ezért lehetséges az – sajnos –, hogy valódi karakterek sem léteznek. Nincsenek meglepetések, nem történnek váratlan események, és még a balesetek is a városfalakon kívül maradnak, csakúgy, mint a háborúk, melyekről hitetlenkedő füleknek meséltem. De ez sem érdekelte őket különösebben. Én meséltem, és ők elfeledték. Ottlétem évei alatt számtalanszor beszéltem a háborúról. Volt, akinek több tucatszor elmondtam ugyanazt – így indokolva, hogy miért vagyok, miért maradok itt –, de pár mondatom után mindig elfordult és továbbment, és állítom, egy szavamra sem emlékezett. A közöny az elme rigor mortisa. Egyedül a városirányítók figyeltek fel mondókámra, és kissé gyanakodva kezdték szemlélni tevékenységemet. Ebből ered kiűzetésem is, amiért most hirtelen kifejezetten hálás vagyok.

Lépdelek az új élmények váratlan mámorától részegen, és – bár villogjanak túl a horizonton pislákoló haláljelekként a háborúk – szabadnak érzem magam. És ahogy megyek, hosszú idő után először kilépve a városkapun, a könnyűség fura súlyával mellemen, egyszerre minden, ami eddig történt, idővonalba rendeződik. És hirtelen este lesz, majd reggel, és este megint egyazon pillanatban. Ereimben meglódul a vér, dübörögve, dühöngve, szemeim felpattannak egy hosszú álomból, és így maradnak hosszú-hosszú időre. Fellélegzem, mert talán mégis jót tett nekem ez a magány, felmentett és megtisztított: mint a halálos ítélet, súlyos volt.

Megjelent a Tiszatáj folyóirat 2013/9. számában

Emlékezés egy régi nyelvre

 

Lézengés a nyelvi laborban, paradigmák, társalgásgyakorlatok. Ebből az időből maradt rám a legtöbb írásom. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy termékeny korszak lett volna, hogy minden tapasztalás nyelvi formában született volna újjá, azaz egy közvetett megtestesülést nyert volna el. Nem benne léteztem, csak bejártam ellopni ezt-azt, összekeverni a másnapra előkészített kémcsöveket stb. A barátommal mindig elintéztük a bejutást: minták falon, szőnyegen; pillantásközökben settentünk. Persze egyszer – számítottam erre – elkaptak; vége lett a bejárásnak. Nem mintha akkor lett volna még értelme (talán az elején se volt), kiürült a szertár varázsa.

Ezután nem történt más említésre méltó. Barátságunk hosszú agóniát követően végleg szétrohadt, nem maradt utána egyéb, csak sörszag és penész; az olajoshordókat is mások szagolgatják már. Az érzelgősség ronda féreg, mégis hiányoznak azok a fura, kissé valószínűtlen délutánok, a szertárban, galaxisok befogadására fókuszált pupillákkal, hogy a többi, kéjes ruganyossággal elnyújtózó állatot már ne is említsem. Majd a vizenyős szemináriumok a nyelvi laborban, ahol betéve tudtam előre a leckét. Ma már nem tudom. Most megdagad a nyelv, a szájpadláshoz tapad. Elszánt józanság sarkall, hogy a kopottas űrt, mely az említett időszak öröke, feltárjam: a tér alulstrukturált, a barázdákat elegyengette egy sáros, itt megtörölköző csizmatalp. A keretes verseket már nem szavalják, a refrént macskakörmözik. Viszont nem panaszkodom, valaki józanul beszél; néhány igaz, ámbár langy futam. A királyokat elzavarták, maradt helyettük pár velőig kiégett szubverzív karakter, kik a korhadt fogú táncdalénekest sírják vissza. Közben klattyognak, berregnek, surrognak a japán fényképezőgépek. Nincs idő megpihenni egy meghódított póz után, a következő máris helyezkedik. Azt mondják, a költők is elfekszenek valami kollektív, külön e célra rendelt pamlagon, egy lehetséges élet szájszagú beszélőszervei, de ha zsibárus vagy, dibdáb csecsebecsével házaló, anyanyelvjárásukon küldenek el egy kevésbé poétikus provinciára.

A másik oldalon emlékezem; itt valahogy szebbnek tűnök. Innen nézvést a lét egy lenge hangulat csupán. Immár nem tanít semmire az elmekámfor gondolat: nem értem az érzelmek fura szintaxisát, sav-bázis reakcióját; pedig mindig is pozitív hős akartam lenni. A másik oldalon emlékezem. A következő mondatot nem az e térben létező előzőhöz fűzöm, hanem egy már jóval korábban elkészült szöveget írok felül, forgatok föl. Az emlékezés nem kapcsolatfelvétel, csak séta az aljnövényzetben. Bozótvágó kés, kígyómarásra ellenszérum: kitárulkozó, bágyadt posvány.

 

Megjelent:

A Vörös Postakocsi folyóirat