Versek kategória bejegyzései

Jelenet

Hiába nyitott rá a tudat
rejtett, öntörvényű ösvényeire,
még mindig sötét-piszkos körülötte
a lég: csupa zéró-jel, sehol egy

kurta egyes. Ködszerű zárójel, vagy
lehet, hogy épp egy súlyos parentézis
kőnehéz karjaiban van még? A zölden
sejtett fák himnikus zéró-jelei között

sejtelmesen faggatózik a szél: fogak
között átszívott hűs levegő mentolíze.
A kabátgallér fölhajtva, mintha
egyébként élesen süvítene be alá,

le, egészen a szívcsakráig. Épített
környezet, kóboráram éj, talán
hűvös május, de lehet szeptember
vagy október is, titokzatos.

Ott a kabát, ott az ágy és a sértődött
kérdőjel-figura, és ott az árny, a vetület,
a fényírta, még sötétebb terület
– belépni képtelen oda.

Megjelent:

KULTer.hu

Reklámok

A sötétségről

Semmibe rajzó por,
egy elsüllyedt tárgy fura téridoma,
egy körkörös járvány titkos tézisei
a holdban és egy vibráló neonfeliratban.

A föld vákuumra függesztett apró odú,
egy érem fehér és fekete oldala.
És mégis, semmi sem olyan sötét,
mint az, ami a szívből ömlik elő,
amikor átadja helyét valami másnak.

Megjelent:

KULTer.hu

Hazatérés

Véget ér az állóháború:
a Kettő delejes ceruzavonásai,
a félig kinyílt ajtó állott szagú
sejtelme, az ablakon át

bezuhanó fény és az érintő
eső, madarastól – marasztalnak.
Ki nem bontható igéink mellé
homályos alanyt pingálunk,

tevőt-levőt, ki az éj talányos
piszokidejét siratja és
titokmuzsikára ingatja gondfejét.

De az otthon itthon lesz, érett
enteriőr gyerekkacajban mosdatva. Csak
a fejfájás marad, a mi délutáni próbánk.

Megjelent:

Irodalmi Jelen, 2013 október 8.

Harmincharmadik évad

(Utózat)

A nap vége:
biztos.
Itt a ruhád.
Ledobott. Piszkos.
Itt az ágy, a vánkos
a kishalálhoz.

Halvány
árny
járja át
a vak szobát.
A harminc-
harmadik évad.

Megkövült hátgerinc,
üres nézőtér, színpad:
a létmegértés blazírt
és névtelen stációi.

Ez itt a diskurzus.
Szószöveny.
Szólj hozzá
nyelveden
barokk mondatokkal
botladozva
a széksorok között.

Megjelent:

Ambroozia folyóirat, 2012/3.

A semmi ünnepélye

Mindig a semmi ünnepélyén voltam a legboldogabb
– noha az ördög születésnapján táncoltam a legvadabbul –,
és az életet, mint a legbölcsebbek,
sztoikus sótlansággal szerettem élni, szótlanul.

Volt társam is, izgága, ideges fickó.
Siessünk! – nógatott gyakran, és lamentált,
hogy alva járok, és hogy ő is csak fikció.

De ha a rétre értünk, hol minden kijelentés
egy-egy csöndes, bús halott,
maga is csak köpött egyet,
és behúzott nyakkal kullogott.

Megjelent:

Csillagszálló, 2013/1.

Hideg élet

Szavaid szikár koppanásaira vártam
a vágymezőről hazatérőben, hol
szabályosságod halvány sarokkövei
fölmerültek az algás homályból.

Ha szédülök, Rád gondolok –
félszeg részeged vagyok,
kit holdkórossá tett a tapasztalás.

A nyomorúság dibdáb lomjai
között nem téblábolok tovább:
együtt utazunk. Itt leállósáv,
onnan, vigyázz, nincs tovább.

Az előélet limromjai, melyekre
bár gondolni is kár: a féltékeny
félbánat és a lelkiismeret útonáll.

Hidegen lenne élni jó,
hogy a halál meg ne lephessen. Hisz
titokzatos igéi csupán a magány piszkos
tükörkövei a fénnyel kirakott úton.

Megjelent:

Csillagszálló, 2013/1.

sehol világ

 

én a világ semmi létezője
a megtisztított alany
a láthatatlan mellékfogás
(ha főfogás már van)

én a táguló pupilla fura hápogása
egy ócska dal baljós mellékzöngéje
a senki–semmi érverése
a koszmós szívű létkatlan

rád ismerek a totális hallgatásban
rád a fehéren izzó nevetésben
holtkomor tagadásban talállak

én lélegzem nem létezem
és gyűlölöm mert ismerem
létszünetnek hívom nem halálnak

 

Megjelent:

Csillagszálló, 2013/1.

A kamasz

Barátjuk,
a felesleges úr,
vagy talán kamasz,
borozott és borzongott.
A játéknak, úgy tűnik, vége lett.
A társaság fintorgott,
barátjuk fetrengett és berzengett.
Arcán nem rothadó vigyor;
fogyott,
de mindig újjá lett a bor.
Hiába, ilyen volt az a kor:
rímek nélkül is patetikus.
Barátjuk egy idő után
földöntötte poharát. Nevetett,
földön fetrengett a cinkos vörösbor.
A szemében is cinikus vörösbor,
az arcán is ott röhögött a vörösbor,
a torkán át röfögött a vörösbor;
talpakon ragacsos vörösbor.
Az estének vége lett.
A lányok hazaindultak,
ma senki sem kísérte őket;
szoknyájukat leengedték –
fölragyogott az utca.
A férfiak és a kamasz elaludtak helyben.
A játék, amiért este még lelkesedtek,
és ami végül meghiúsult,
reggelre kínosan nevetségesnek tetszett.
Szégyellték magukat, de nem a kamasz.

Megjelent:

Hévíz folyóirat, 2013/1

Az árnyjelölt

Saját hangja visszhangját hallja

kilenc, hat és három évről:

boráztatta 2004, borpecsétes 2007,

borgőzös ésígytovább.

Magammal még csak-

csak elbeszélgetek, míg mással

csak elbeszélgetünk egymás mellett.

Emlékeivel törölgeti a

jelen zaftos tükörpillantásait:

Magát vajon tegezheti-e?

Szeretne úgy lenni, mintha nem is lenne,

keresztülsattyogni az éveken,

mint egy fáradt takarítónő a színpadon,

az életen, éjszaka, előadás után.

Lekapcsolná a többi lámpát is.

Ha nem a fény világít, akkor mi van?

Az se érdekli, ha a

zenekari árokba zuhan.

És megint a hajnali madarak

teszik le aludni.

Lecsengőben van. Árnyjelölt.

Megtörténte játék, víg-, vagy

vég-, bizonytalan. És még

a tenger: függönyön képzelt

teng-leng lila pontok.

Ott az a hang, ami ez a hang.

Nem tud kiszállni a

zsalugáter állkapcsából.

Megjelent:

Ambroozia folyóirat, 2012/3.

Ezt a széket odább tolni…

meggyet maggal megenni
édeset keserűvel keverni
szájszagban lelket kilehelni

lilán halva megszületni
a cél előtt elheverni
vagy elesni – fel nem kelni

kezemet összetenni
fejemet leejteni
bűn után nem bűnhődni

találkozni összenézni
sárga foggal nevetgélni
izzad a világ – henyélni

sötét kocsmában talpon állni
iddogálni míg bírok állni
eldőlten is iddogálni

a füstöt másra fújni
szívni-szívni el nem unni
égő erdőben elbújni

elmenni nem búcsúzni
kinőtt kesztyűt múltra húzni
honnan futnak, oda jutni
leroskadni, elaludni

(1997)

Megjelent:

Spanyolnátha, JA_VADALOM, 2005, március

A pohár eltörik

Előtűnnek még jellemző vonásaink.
A férfi ritkábban mosolyog:
kihulló fogai, egyre idegenebb kezei:
lassulás, rutin-fakította teendők:
kimért pusztulás.

(Előtte elhízik az ember.
Konkávból konvexszé válnak
kontúrjai.
Az esetlenség látszatát kelti
a felfúvódott test és arc,
különösen az arc,
mert az eltorzult alakzat mögött
gunyorosan ott vigyorog,
elő-elő tűnik az eredeti, a régi, az igazi.

Miért e hajlam a domborodásra?
Egyre nagyobb
szegletét birtokolni a világnak?
Mi ez az agresszív parancs:
kebelezz be mindent, tedd magadévá?
Éles-pontos vonalainkat hájredők közé süllyesztjük.
Úgy ingunk-ringunk zsírunkban,
mint tojás belsejében a sárga mag.)

Majd elhallgatnak belső hangjaink.
A letétbe kapott időt is
eladjuk egy pohár fakó-keserű italért.
Egy kis aromáért akár.

Megjelent:

Ambroozia folyóirat, 2012/3.

Impulzusmomentum megmaradás

A lázas porok közös izzásban egyesülnek; elindul egy lehetséges történet.

A nap morális aktorai rákot melengetnek.

Minden, ami történhetne, érdektelen lesz, mire megtörténne, mert megváltozva elmúlik, mielőtt ideérne.

Félelemtől bádogmerev arc, nyikorog, ahogy nagy nehezen mosolyra húzod a szád. Az eredmény persze amolyan félig vicsor, félig vigyor. Akár egy ismeretlen halott tollával írni; idegenül rideg.

Egy hét szó nélküli magány már a hangodat is elbizonytalanítja, mint aki szélütés után beszélni tanul újra.

Mert mély volt az éj és az én sekély bástyái csekély-bátran borultanak vala. Egyszemélyes szótár.

A játék vége mindig, akárhogy is fájdalom, noha a játék maga nem feltétlenül, sőt, igazán ritkán igényel fájdalmat.

Nem volt nagy játékos.

És reggel lett megint, és este majd reggel, és az aláhulló mazsolaszemekben él tovább, amit átéltünk.

Vannak arckifejezések, amelyek arc-mozdulatsorban értelmezhetők csupán.

Képzeletbeli beszélgetéseket folytatsz, képzeletbeli szituációkat élsz át. Abban a világban sikeres vagy.

Itt ködbe vetve döcög mankós bádogtested. Január tesped, mert a józan valóság ennél sokkal lassabb. Odaszáradnak a gondolatok a percre.

Sztalagmit torzó tested, melyre idővel idő-kő rakódik. A külsőd mégse a belső.

A romokból még akármi születhet, az alkotás önmanifesztáció; benne és általa az alkotó én fixálódik, miközben az alkotó egyén affirmatív bátorításban részesül. Az anyatípusú alkotó hiperideges, és nem is próbálja leplezni; az apatípusú feszültséget viccel el.

Az elmélet nem tár fel, hanem bezár, a lehetséges utakat egyetlen egyre szűkítve le.

Az elfeledettnek vélt arcok felelevenednek az elme viaszában, a régi történeteket a véletlen szövi át meg át.

Komótos műgonddal dörzsölsz sót a stigmáidba.

Megjelent:

http://apokrifonline.wordpress.com/2012/11/21/kabai-csaba-verse-online-megjelenes/

Halott

Miértekbe fordul a felszín.
Méricskéléstől kopik a tér.
Por és köd uralg.
Kedvünk tizedének taxiórája.
Matt szemek, pergamen bőr.
Halott.
Selymek, melyek rohadó húst,
szívet, tüdőt fednek és
kizárják a lelket:
jelen nem való lét.
A koponyában szottyan az agy,
és a fej egyre koponyább.
Nem beszél, nem mászik tenyérbe:
titkok pirospozsgás gyermekarca,
amelyből a vér épp csak egy
pillanattal ezelőtt
kiszaladt.

Megjelent:

Ambroozia folyóirat, 2012/3.

Kísértethús

Attól tartunk leginkább ezeken
a begombolt reggeleken,
ami már megtörtént:
paródia-másunk leszerepelt.
Tegeződünk, ez nem újdonság.
Nem léteznek véletlen
pózok, de tudunk pózolni
véletleneinkben;
improvizáció
ébredéstől szemhunyásig,
egyedül az alvó ember őszinte –
a lerágott élet csontjait
kísértethús lengi körbe.

Megjelent

Új Forrás, 2012/8, 41.

látlelet

félig kivert fogak,
ingunk a napfelkeltében.
a hold elvéti az éjt;
nappali, diszkrét árnya annak,
ki máskor az éjt ugatja szét –
a túloldalon fehérlik,
mint ínyből kibúvó fog,
vagy mint lelakott szerető
paplan alól kileső térde.

váratlan felöltőink
gomblyukába fúrjuk ujjunkat,
belefűzzük elkapkodott,
kopottas élettörténetünket,
szélütött, hibbant magányunkat –
ám tévedéseinket és
gyarlóságainkat a zsebbe gyűrjük be,
hogy melegen tartsuk őket és,
hogy mindig kéznél legyenek.

Megjelent:

Nyomtatásban:

Csillagszálló, 2013/1.

„Sticks and stones…”*

1.

Alattomosan közelítenek.
Agresszívek, kiszámíthathatatlanok.
Fényük derengés csupán,
szürkeárnyalat;
csak kontúrokat oldanak ki a feketéből,
színeket nem.
Fenyegető, groteszk papírkivágások
inognak vagy táncolnak –
mutáns formák.
Kérges tenyerük horizontot rajzol,
kényes szemük nem farkasvak.
Félsötét tegeződés.
Tükröződnek a látottak,
megkettőződött másuk
porózus pixelhulladék.
A látványban leragadva
szemsarokban hunyorog az árnyék.
Így próbál tovább élni
(– fogai közt roszog a jelen-való-lét).

 

2.

Egyre piszkosabbak leszünk,
mély lélegzetet veszünk,
már nem is izgat:
tegnapi retkes ruhát veszünk fel,
az átizzadt pólóra húzzuk a fűfoltos inget;
ugyanígy öregszünk:
a telefont már nem vesszük fel,
napjaink magányba dermednek,
a testszín fáj a szemnek.
Letörölhetetlen ráncokat
rajzolt ránk a kellemtelen lét.
Nincs mitől félni, ám amit megtehettünk,
és nem tettünk, elfelejtjük.
Borzalommintás kabátunkban
még kitelelünk valahogy,
ám az enervált tavasz mindent visz:
koszos kezével fogdos, emészti
a koraőszről maradt férges gyümölcsöket.
Belülről rohad, ami rohad,
és zörög a sok lusta kellék.
Fájdalomküszöb-sárga a hely színe.

 

3.

Árnyas part a reggel. Kékes
nyálunk vörösbor, kisember.
Területenként változó aljnövényzet.
Minden reggel újrakezdjük.
Megvetjük magunk, miközben
töretlen tartást törekszünk
gyermekeinkbe nevelni.
Félelmeink elférnek egy darab papíron:
a fáradt színillúziók,
a találomra kiosztott szerelmek,
a fésületlen, felsült arcok,
a mit sem sejdítők,
a dühítőitalok, a
pontatlan toporgó macskák,
a lassú tettek karneválja,
a kínvalló idő,
amelyben nincs szél,
nincs fény se, ami, ugye,
lehetetlen.

 

4.

Kötekednek, provokálnak, várják a hatást –
rosszul vagyunk. Kitagadtak, mint nem létező
bugrisokat. Összekeverjük a dolgokat,
történeteink elvesztik történetjellegüket;
nyálunk ráfolyik, megszárad, kutathatóvá válik.
Költeményeinket elmondtuk, meghajoltunk,
kifütyültek, de még mindig talpunkon álltunk.
(Botok, kövek csontot törnek,
de a szavak soha nem ártanak.)
Állva költöttük el szerény vacsoránk, italunk, életünk.
Közhelyeinket megszeretjük, átgondoljuk, újraírjuk, visszasírjuk.

 

5.

Csak csetlünk-botlunk a ráncmentes papíron,
amíg a förtelmes, farsangi forgatag nem csillapodik.
Úgy tetszik, mégis kíváncsiak elharapott szavainkra.
A fájdalomküszöb eliminálódik. Kibírunk mindent.
És ezen a siralmas esőnapon kivezetjük
szeplős gyermekeinket, mindent megteszünk,
hogy hegeinket ne lássák, és már van
hazugságunk is, ha mégis. Véljük igazunk
és önzőn nem bízunk senkiben. Letagadjuk magunkat,
ha kell. Vágott, cenzúrázott, a befogadóra
szabott önéletrajzi narratívánkat eleve kinőttük,
ferdítünk-lódítunk; vágyaink origójában, mint egy
törött szárnyú madár, a kifacsart bánat csücsül,
túlhevülve dolgoznak a fájdalomprocesszorok.

 

* „Sticks and stones may break my bones / But words will never hurt me.” (gyermekdal)

Elérhető:

www.irodalmijelen.hu/node/14144

Senki istenhozottja

Ha ilyen sebességgel haladunk,
ravatalunk végzár lesz,vértelen,
születésideji sületlen tréfánk negatívja:
amikor kint félénk felhőtartásban
hozták a megmosdatott estét
és emberdermedt sötét tárgyakká
váltak az évelő növények, minket
kívül-belül vérrel kent be Anyánk.
Most pedig azt mondja, könnyű
nekünk: – Súlytalan tréfa vagy,
staféta, semmiből kivonva,
morózus métely, senki istenhozottja,
porból hús, akárhonnan se való –,
ki békéről beszél, de magával hadban áll.
Ott mélyen, ott a türkiz lüktetés.
Együtt magányosak. Látásunkból
kimered szigorú homlokunk.
Nem építhetsz, a valóság
nem ily egyszerű, ideákat.
Önéletrajzi narratívánk
türelmes akvarelljein
lassan szárad a festék –
csontváz szárítókötélen.

Elérhető:

www.irodalmijelen.hu/node/14144

The Celebration of Nothingness

It is the celebration of Nothingness
where I always feel the bliss
–though I would dance most wildly
at His Sable Majesty’s birthday parties.
And, like the wisest ones, I like to live
an insipidly wordless, stoic life.

I had an accomplice, as well,
a jumpy-jittery geezer.
‘Hurry, hurry,’
He would often urge me and lamented,
that I was a somnambulist
and he was only a figment.

But when we arrived at the meadow,
where every assertion is a quiet, woeful corpse,
he just spat and trudged staring at the ground.

About the Darkness

Dust swarming into Nothingness,
a weird figure of a sunken object,
secret theses of a circular epidemic
on the Moon and on a flickering neon sign.

The Earth is a lair, suspended on a blind void,
the white and black side of a coin.
Still, nothing is so dark
as the thing which flows out from the heart,
when it hands over its place to something else.

Szürkeárnyalat

Csendet kértem és megkaptam a magányt:
üres szobában stabil oldalfekvés.
Nehéz vagyok.
Testem árnyékaként ólálkodom.
Termoszban tea, forralt bor. Vért ettem, de
nem ízlett, noha valaha ettünk vért és ízlett.
Loptam szavaid, mert egyébként össze-vissza
beszélek – azt hiszem, ez a nevem, édes egykomám.
Szürkére pingált háttér előtt komótosan mozgó
állat lennék, szórványörömökkel kerítve:
kiadós nemek, méla féligenek,
félváll, félárú beszéd sárga percekig.
Nincs többé vasárnap; bús irály,
következetes magány, szigorú borok.
Egy régi portré mián
bosszant a múltban-lét ragacsossága:
előbb láztól nedves koravén koranyár,
majd nyárvégi túlérlelt zörejek.
Közben tizenöt éve ugyanott fáj.
Sötétvilágos: ez egy valódi szoba.
Minden lassú próbálkozás a szenvedés szépneve.
Örökmozgó az elme, immateriális bánatkosztüm
a keresetlen köztársaság egyetlen emberén.

Megjelent:

Palócföld, 2012/1, 25.

Reggeli találkozások

Kényszerített ébredés után,
az új élményekre fáradtan
fölöklendezzük,
ami a gyomorban maradt –
leokád bennünket elfeledett barátunk.
A gőzölgő csészét
félretesszük,
majd mikor szánkhoz emelnénk
ismét,
csodálkozunk, hogy lett üres,
ki szívta el cigarettánkat,
ki használta borotvánkat –
hazaért a hét én;
lépések képzelt ütemre,
sétadalunk egy másik
álomból kibontott félnóta –
mi hajlik együtt a térddel?
Alázat minden előtt,
ami lehetett volna–
savanyú gyermekkorunk
háttéralkalmazás,
egy kis ízért fordulunk oda
a vizenyős jelen helyett.

Megjelent:

Palócföld, 2012/1, 24.