Kabai Csaba

Versek

A semmi ünnepélye

2013/07/03 Kabai Csaba Hozzászólás

Mindig a semmi ünnepélyén voltam a legboldogabb
– noha az ördög születésnapján táncoltam a legvadabbul –,
és az életet, mint a legbölcsebbek,
sztoikus sótlansággal szerettem élni, szótlanul.

Volt társam is, izgága, ideges fickó.
Siessünk! – nógatott gyakran, és lamentált,
hogy alva járok, és hogy ő is csak fikció.

De ha a rétre értünk, hol minden kijelentés
egy-egy csöndes, bús halott,
maga is csak köpött egyet,
és behúzott nyakkal kullogott.

Megjelent:

Versek

Hideg élet

2013/04/08 Kabai Csaba Hozzászólás

Szavaid szikár koppanásaira vártam
a vágymezőről hazatérőben, hol
szabályosságod halvány sarokkövei
fölmerültek az algás homályból.

Ha szédülök, Rád gondolok –
félszeg részeged vagyok,
kit holdkórossá tett a tapasztalás.

A nyomorúság dibdáb lomjai
között nem téblábolok tovább:
együtt utazunk. Itt leállósáv,
onnan, vigyázz, nincs tovább.

Az előélet limromjai, melyekre
bár gondolni is kár: a féltékeny
félbánat és a lelkiismeret útonáll.

Hidegen lenne élni jó,
hogy a halál meg ne lephessen. Hisz
titokzatos igéi csupán a magány piszkos
tükörkövei a fénnyel kirakott úton.

Megjelent:

Versek

sehol világ

2013/04/02 Kabai Csaba Hozzászólás

én a világ semmi létezője
a megtisztított alany
a láthatatlan mellékfogás
(ha főfogás már van)

én a táguló pupilla fura hápogása
egy ócska dal baljós mellékzöngéje
a senki–semmi érverése
a koszmós szívű létkatlan

rád ismerek a totális hallgatásban
rád a fehéren izzó nevetésben
holtkomor tagadásban talállak

én lélegzem nem létezem
és gyűlölöm mert ismerem
létszünetnek hívom nem halálnak

Megjelent:

Versek

A kamasz

2013/03/23 Kabai Csaba Hozzászólás

Barátjuk,
a felesleges úr,
vagy talán kamasz,
borozott és borzongott.
A játéknak, úgy tűnik, vége lett.
A társaság fintorgott,
barátjuk fetrengett és berzengett.
Arcán nem rothadó vigyor;
fogyott,
de mindig újjá lett a bor.
Hiába, ilyen volt az a kor:
rímek nélkül is patetikus.
Barátjuk egy idő után
földöntötte poharát. Nevetett,
földön fetrengett a cinkos vörösbor.
A szemében is cinikus vörösbor,
az arcán is ott röhögött a vörösbor,
a torkán át röfögött a vörösbor;
talpakon ragacsos vörösbor.
Az estének vége lett.
A lányok hazaindultak,
ma senki sem kísérte őket;
szoknyájukat leengedték –
fölragyogott az utca.
A férfiak és a kamasz elaludtak helyben.
A játék, amiért este még lelkesedtek,
és ami végül meghiúsult,
reggelre kínosan nevetségesnek tetszett.
Szégyellték magukat, de nem a kamasz.

Megjelent:

Hévíz folyóirat, 2013/1

Versek

Az árnyjelölt

2013/01/17 Kabai Csaba Hozzászólás

Saját hangja visszhangját hallja

kilenc, hat és három évről:

boráztatta 2004, borpecsétes 2007,

borgőzös ésígytovább.

Magammal még csak-

csak elbeszélgetek, míg mással

csak elbeszélgetünk egymás mellett.

Emlékeivel törölgeti a

jelen zaftos tükörpillantásait:

Magát vajon tegezheti-e?

Szeretne úgy lenni, mintha nem is lenne,

keresztülsattyogni az éveken,

mint egy fáradt takarítónő a színpadon,

az életen, éjszaka, előadás után.

Lekapcsolná a többi lámpát is.

Ha nem a fény világít, akkor mi van?

Az se érdekli, ha a

zenekari árokba zuhan.

És megint a hajnali madarak

teszik le aludni.

Lecsengőben van. Árnyjelölt.

Megtörténte játék, víg-, vagy

vég-, bizonytalan. És még

a tenger: függönyön képzelt

teng-leng lila pontok.

Ott az a hang, ami ez a hang.

Nem tud kiszállni a

zsalugáter állkapcsából.

Megjelent:

Spanyolnátha, JA_VADALOM, 2005, március

Versek

Ezt a széket odább tolni…

2012/12/21 Kabai Csaba Hozzászólás

meggyet maggal megenni
édeset keserűvel keverni
szájszagban lelket kilehelni

lilán halva megszületni
a cél előtt elheverni
vagy elesni – fel nem kelni

kezemet összetenni
fejemet leejteni
bűn után nem bűnhődni

találkozni összenézni
sárga foggal nevetgélni
izzad a világ – henyélni

sötét kocsmában talpon állni
iddogálni míg bírok állni
eldőlten is iddogálni

a füstöt másra fújni
szívni-szívni el nem unni
égő erdőben elbújni

elmenni nem búcsúzni
kinőtt kesztyűt múltra húzni
honnan futnak, oda jutni
leroskadni, elaludni

(1997)

Megjelent:

Versek

A pohár eltörik

2012/12/15 Kabai Csaba Hozzászólás

Előtűnnek még jellemző vonásaink.
A férfi ritkábban mosolyog:
kihulló fogai, egyre idegenebb kezei:
lassulás, rutin-fakította teendők:
kimért pusztulás.

(Előtte elhízik az ember.
Konkávból konvexszé válnak
kontúrjai.
Az esetlenség látszatát kelti
a felfúvódott test és arc,
különösen az arc,
mert az eltorzult alakzat mögött
gunyorosan ott vigyorog,
elő-elő tűnik az eredeti, a régi, az igazi.

Miért e hajlam a domborodásra?
Egyre nagyobb
szegletét birtokolni a világnak?
Mi ez az agresszív parancs:
kebelezz be mindent, tedd magadévá?
Éles-pontos vonalainkat hájredők közé süllyesztjük.
Úgy ingunk-ringunk zsírunkban,
mint tojás belsejében a sárga mag.)

Majd elhallgatnak belső hangjaink.
A letétbe kapott időt is
eladjuk egy pohár fakó-keserű italért.
Egy kis aromáért akár.

Megjelent:

http://apokrifonline.wordpress.com/2012/11/21/kabai-csaba-verse-online-megjelenes/

Versek

Impulzusmomentum megmaradás

2012/12/08 Kabai Csaba Hozzászólás

A lázas porok közös izzásban egyesülnek; elindul egy lehetséges történet.

A nap morális aktorai rákot melengetnek.

Minden, ami történhetne, érdektelen lesz, mire megtörténne, mert megváltozva elmúlik, mielőtt ideérne.

Félelemtől bádogmerev arc, nyikorog, ahogy nagy nehezen mosolyra húzod a szád. Az eredmény persze amolyan félig vicsor, félig vigyor. Akár egy ismeretlen halott tollával írni; idegenül rideg.

Egy hét szó nélküli magány már a hangodat is elbizonytalanítja, mint aki szélütés után beszélni tanul újra.

Mert mély volt az éj és az én sekély bástyái csekély-bátran borultanak vala. Egyszemélyes szótár.

A játék vége mindig, akárhogy is fájdalom, noha a játék maga nem feltétlenül, sőt, igazán ritkán igényel fájdalmat.

Nem volt nagy játékos.

És reggel lett megint, és este majd reggel, és az aláhulló mazsolaszemekben él tovább, amit átéltünk.

Vannak arckifejezések, amelyek arc-mozdulatsorban értelmezhetők csupán.

Képzeletbeli beszélgetéseket folytatsz, képzeletbeli szituációkat élsz át. Abban a világban sikeres vagy.

Itt ködbe vetve döcög mankós bádogtested. Január tesped, mert a józan valóság ennél sokkal lassabb. Odaszáradnak a gondolatok a percre.

Sztalagmit torzó tested, melyre idővel idő-kő rakódik. A külsőd mégse a belső.

A romokból még akármi születhet, az alkotás önmanifesztáció; benne és általa az alkotó én fixálódik, miközben az alkotó egyén affirmatív bátorításban részesül. Az anyatípusú alkotó hiperideges, és nem is próbálja leplezni; az apatípusú feszültséget viccel el.

Az elmélet nem tár fel, hanem bezár, a lehetséges utakat egyetlen egyre szűkítve le.

Az elfeledettnek vélt arcok felelevenednek az elme viaszában, a régi történeteket a véletlen szövi át meg át.

Komótos műgonddal dörzsölsz sót a stigmáidba.

Megjelent:

Versek

Halott

2012/11/11 Kabai Csaba Hozzászólás

Miértekbe fordul a felszín.
Méricskéléstől kopik a tér.
Por és köd uralg.
Kedvünk tizedének taxiórája.
Matt szemek, pergamen bőr.
Halott.
Selymek, melyek rohadó húst,
szívet, tüdőt fednek és
kizárják a lelket:
jelen nem való lét.
A koponyában szottyan az agy,
és a fej egyre koponyább.
Nem beszél, nem mászik tenyérbe:
titkok pirospozsgás gyermekarca,
amelyből a vér épp csak egy
pillanattal ezelőtt
kiszaladt.

Megjelent:

Versek

Kísértethús

2012/11/03 Kabai Csaba Hozzászólás

Attól tartunk leginkább ezeken
a begombolt reggeleken,
ami már megtörtént:
paródia-másunk leszerepelt.
Tegeződünk, ez nem újdonság.
Nem léteznek véletlen
pózok, de tudunk pózolni
véletleneinkben;
improvizáció
ébredéstől szemhunyásig,
egyedül az alvó ember őszinte –
a lerágott élet csontjait
kísértethús lengi körbe.

Megjelent

Új Forrás, 2012/8, 41.

Versek

látlelet

2012/10/20 Kabai Csaba Hozzászólás

félig kivert fogak,
ingunk a napfelkeltében.
a hold elvéti az éjt;
nappali, diszkrét árnya annak,
ki máskor az éjt ugatja szét –
a túloldalon fehérlik,
mint ínyből kibúvó fog,
vagy mint lelakott szerető
paplan alól kileső térde.

váratlan felöltőink
gomblyukába fúrjuk ujjunkat,
belefűzzük elkapkodott,
kopottas élettörténetünket,
szélütött, hibbant magányunkat –
ám tévedéseinket és
gyarlóságainkat a zsebbe gyűrjük be,
hogy melegen tartsuk őket és,
hogy mindig kéznél legyenek.

Megjelent:

Nyomtatásban:

www.irodalmijelen.hu/node/14144

Versek

„Sticks and stones…”*

2012/10/09 Kabai Csaba Hozzászólás

Alattomosan közelítenek.
Agresszívek, kiszámíthathatatlanok.
Fényük derengés csupán,
szürkeárnyalat;
csak kontúrokat oldanak ki a feketéből,
színeket nem.
Fenyegető, groteszk papírkivágások
inognak vagy táncolnak –
mutáns formák.
Kérges tenyerük horizontot rajzol,
kényes szemük nem farkasvak.
Félsötét tegeződés.
Tükröződnek a látottak,
megkettőződött másuk
porózus pixelhulladék.
A látványban leragadva
szemsarokban hunyorog az árnyék.
Így próbál tovább élni
(– fogai közt roszog a jelen-való-lét).

Egyre piszkosabbak leszünk,
mély lélegzetet veszünk,
már nem is izgat:
tegnapi retkes ruhát veszünk fel,
az átizzadt pólóra húzzuk a fűfoltos inget;
ugyanígy öregszünk:
a telefont már nem vesszük fel,
napjaink magányba dermednek,
a testszín fáj a szemnek.
Letörölhetetlen ráncokat
rajzolt ránk a kellemtelen lét.
Nincs mitől félni, ám amit megtehettünk,
és nem tettünk, elfelejtjük.
Borzalommintás kabátunkban
még kitelelünk valahogy,
ám az enervált tavasz mindent visz:
koszos kezével fogdos, emészti
a koraőszről maradt férges gyümölcsöket.
Belülről rohad, ami rohad,
és zörög a sok lusta kellék.
Fájdalomküszöb-sárga a hely színe.

Árnyas part a reggel. Kékes
nyálunk vörösbor, kisember.
Területenként változó aljnövényzet.
Minden reggel újrakezdjük.
Megvetjük magunk, miközben
töretlen tartást törekszünk
gyermekeinkbe nevelni.
Félelmeink elférnek egy darab papíron:
a fáradt színillúziók,
a találomra kiosztott szerelmek,
a fésületlen, felsült arcok,
a mit sem sejdítők,
a dühítőitalok, a
pontatlan toporgó macskák,
a lassú tettek karneválja,
a kínvalló idő,
amelyben nincs szél,
nincs fény se, ami, ugye,
lehetetlen.

Kötekednek, provokálnak, várják a hatást –
rosszul vagyunk. Kitagadtak, mint nem létező
bugrisokat. Összekeverjük a dolgokat,
történeteink elvesztik történetjellegüket;
nyálunk ráfolyik, megszárad, kutathatóvá válik.
Költeményeinket elmondtuk, meghajoltunk,
kifütyültek, de még mindig talpunkon álltunk.
(Botok, kövek csontot törnek,
de a szavak soha nem ártanak.)
Állva költöttük el szerény vacsoránk, italunk, életünk.
Közhelyeinket megszeretjük, átgondoljuk, újraírjuk, visszasírjuk.

Csak csetlünk-botlunk a ráncmentes papíron,
amíg a förtelmes, farsangi forgatag nem csillapodik.
Úgy tetszik, mégis kíváncsiak elharapott szavainkra.
A fájdalomküszöb eliminálódik. Kibírunk mindent.
És ezen a siralmas esőnapon kivezetjük
szeplős gyermekeinket, mindent megteszünk,
hogy hegeinket ne lássák, és már van
hazugságunk is, ha mégis. Véljük igazunk
és önzőn nem bízunk senkiben. Letagadjuk magunkat,
ha kell. Vágott, cenzúrázott, a befogadóra
szabott önéletrajzi narratívánkat eleve kinőttük,
ferdítünk-lódítunk; vágyaink origójában, mint egy
törött szárnyú madár, a kifacsart bánat csücsül,
túlhevülve dolgoznak a fájdalomprocesszorok.

* „Sticks and stones may break my bones / But words will never hurt me.” (gyermekdal)

Elérhető:

Versek

Senki istenhozottja

2012/10/09 Kabai Csaba Hozzászólás

Ha ilyen sebességgel haladunk,
ravatalunk végzár lesz,vértelen,
születésideji sületlen tréfánk negatívja:
amikor kint félénk felhőtartásban
hozták a megmosdatott estét
és emberdermedt sötét tárgyakká
váltak az évelő növények, minket
kívül-belül vérrel kent be Anyánk.
Most pedig azt mondja, könnyű
nekünk: – Súlytalan tréfa vagy,
staféta, semmiből kivonva,
morózus métely, senki istenhozottja,
porból hús, akárhonnan se való –,
ki békéről beszél, de magával hadban áll.
Ott mélyen, ott a türkiz lüktetés.
Együtt magányosak. Látásunkból
kimered szigorú homlokunk.
Nem építhetsz, a valóság
nem ily egyszerű, ideákat.
Önéletrajzi narratívánk
türelmes akvarelljein
lassan szárad a festék –
csontváz szárítókötélen.

Elérhető:

www.irodalmijelen.hu/node/14144

Versek

Anziksz

2012/10/09 Kabai Csaba Hozzászólás

A város fölött
éjfélt mutat
a kiakasztott hold.
Villog, vibrál,
mint egy félrekalibrált
televillúzió.
Kifinomult ősz.
Kulcsra zárt vergődésem
intellektuális puffadtság.
Olaj a tűzre a bor.

Elérhető:

www.irodalmijelen.hu/node/14144

Angolul:

Postcard

Lawrence Ferlinghetti: A költészet haszna

http://tiszatajonline.hu/?p=15030

(Uses of Poetry)

Szóval mi a líra haszna ma
Mi haszna Mire jó
az Autogeddon ezen éj-napjain
mikor a költészetre sztráda épül
az éj seregének
akárcsak Nicaraguától északra a pálma paradicsomban
ahol a köztereken tett ígéreteket
elárulják a hátországban
vagy a Concord Hadászati Fegyverállomás
oly zöld mezein
hol fölfegyverzett vonatok zöld tüntetőkön zötyögnek át
hol fontossá épp hiánya teszi a lírát
a nyári panorámáról hiányzó madarak
az éjféli ágyból hiányzó szerelem
vagy a szeretethiány déli hőben a magasabb körökben
még a rossz költészetet is jelentőssé teszi
az amiről nem beszél
amit kihagy
Igen tehát arra ami a napból patakzik
a reggel-szövevényben
arra amit a fehér éjszakák és vágyakozó ajkak
nyaldosnak mormolva Lulu Lulu újra és újra
és minden szárnyakkal született éneklő létezőre
és alkonyatkor a part fölötti messze messzi kiáltásokra
és a világosságra mely valaha a földön-vízen volt
és az ember által kimért barlangokra
hol valaha a szent folyók hömpölyögtek
közel a tenger menti városokhoz
melyeken szórakozottan bandukolunk át
elképedve folyamatosan
a lét eszement látványosságán
a négykeréken guruló beszélő állatokon
hősök hősnők térfigyelő ezerszemmel
és ferde szívvel rejtett fölöttes lélekkel
mitológiátlanul
állandóan elámulva akárcsak én
ezeken a csupaszképű ruhás kétlábúakon
ezeken a felegyenesedett stand-up tragikusokon
az éj sápadt bálványain
a transz-táncosokon az utolsó keringő hamvában
az Autogeddon forgalmi dugójában
ahol a költő hangja még mindig távoli
az Egyes Szám Negyedik Személy hangja
a teknős hangján belüli hang
a faj arca mögötti arc
a fények könyve éjjel
az élet igazi hangja ahogy Whitman hallotta
egy vad-puha nevetés
(oh tartsd távol
az elme szövegszerkesztőjétől!)
Egy idegen bolygó
újságírója vagyok
tudósítója egy földhözragadt történetnek arról
hogy Mi Mikor Hol Hogyan és Miért
ebben a képtelen életben itt lenn
és az idegen bohócokról akik irányítják
a különös bohócokról akik irányítják
kezükkel a könyöklőn
a félelmes ördögi őrlőt
önnön árnyuk a föld
óriás árnyába vetve
az idők vége észrevétlen
álmunk patetikus hasisában
És ő látja mit hoz a hajnal hasadása
ő maga-magának is a legjobb őre
az univerzum hangjait hallgatva
felismeréseit dudorászva
az élők földjéről

Megjelent:

Nyomtatásban:

Kalligram folyóirat, 2013/6.

Online:

Lawrence Ferlinghetti: “Tört képek kupaca”

„Tört képek kupaca”
(„A Heap of Broken Images”)

        A láthatáron üres ház
                 Ablakában két arc
                      elfordított fejek
             Hosszú láncon csaholó eb
                  Falra függesztett fallosz zuhanóban
           Felemelt kéz
              hat ujja keresztben
             Tótágast álló égnek támasztott létra
          Egy hullám parthoz csapódóban
             Repülő madár rikoltás előtt
          Egymásnak éneklő két sellő
                jelöli a történet végét
              Nyugvó nap
                késlelteti az éjt
          Felfüggesztve minden az időben
           A kozmosz visszatartja lélegzetét
      Sűrű csönd a levegőben
                 Élet lüktet mindenütt
      A halál nem létezik

Megjelent:

Műút, 2012/2, 25.

Elérhető:

Lawrence Ferlinghetti: Az Idő-eke

(The Plough of Time)

Bezárta ablakaimat az éj és
Kristályházzá változott az ég
Izzottak a kristályablakok
Áttetszett rajtuk
a hold
áttetszett az egész kristályházon
Egy magányos csillag kristályfénynyalábja
ereszkedett le
és egy ekét vonszolt keresztül a földön
kiforgatva az összekapaszkodó testeket
ölelkező párokat
világszerte
Sekély kiáltásokat hallattak
az egybefonódott testek
nem érték el a csillagokat.
Fordult a földkristály
és a testek is vele
Nem fordult az ég
sem a csillagok vele
Helyükön maradtak
kristályfénynyalábjaikkal
a földre célozva
csatlakoztak a roppant ekéhez
amely létünket barázdálja

Megjelent:

Műút, 2012/2, 24.

Elérhető:

Lawrence Ferlinghetti: “A tengeren nyugodt az éj”

„A tengeren nyugodt az éj”
(„The Sea is Calm Tonight”)


        A tengeren nyugodt az éj
                Dover-nél
     Alkonymadarak
           rikoltanak
        dekonstruált szódarabokat
               képtelenek vagyunk
          megfejteni
                 a létet magyarázandó
    És szárnyaikkal az utolsó
               fénysugarat felemelik
         és viszik viszik
               a horizonton túlra
    Őrizve a titkot

Megjelent:

Műút, 2012/2, 24.

Elérhető:

Lawrence Ferlinghetti: A macska

(The Cat)

A macska

mancsát nyalja és

elnyúlik a

könyvespolc-zugolyban

Hosszú órákig

tud

Szfinx-pozícióban

mozdulatlan

feküdni

majd felém fordítja

fejét és

fölemelkedik és nyújtózik

majd hátat

fordít és

mancsát nyalja megint mintha

nem múlt volna való-idő

Nem múlt

és ő a Szfinx

a világ minden idejével

magánidejének sivatagában

A macska

tudja hol halnak a legyek

neki szellemeket lepleznek le a lebegő porszemek

és árnyakat lát a napsugárban

Hallja

a szférák muzsikáját és

a falban futó vezetékek moraját

és az univerzum

csillagközi moraját

ám

jobban kedveli az otthon melegét

és a kályha moraját

Megjelent:

Műút, 2012/2, 24.

Elérhető:

Lawrence Ferlinghetti: A költő mint halász

Öregedvén rájövök hogy az
Élet önnön farkát űző macska
és más költők festők
már nem vetélytársak
A merő ég a kihívás
még mindig megfejtésre vár
mégha a csillagászok hallani is hegyezik
hatalmas elektromos füleik
az ég amely a világegyetem végső
titkait suttogja szüntelen
az ég mely
be-, és kilélegez akárha
az univerzum szája volna
az ég amely földnek és
óceánnak egyaránt határa
az ég amelynek sok szólama van és nincs istene
az ég amely hangok és visszhangok tengere
hullámok csapdosnak parthoz
Költemények teljes szótárak
kavarognak egyetlen mennydörgésben
És az alkony akciófestészet
és minden felhő az árnyak könyve
amelyen vadul vijjogva röppennek
át a magánhangzó-madárkák
És az ég kristálytiszta a halásznak
még akkor is ha borús
Annak látja ami:
a tenger tükre
amely a sötét láthatáron imbolygó ladikjára
készül aláhullani
Költőnek látjuk őt
örökké az öreg valósággal szemben
ahol nincs madár a vihar előtt

Megjelent:

Műút, 2012/2, 25.

Versek

Szürkeárnyalat